Max bólintott, felvette az öreg kulacsát, megveregette a vállát, és sebesen elindult vissza a civilizációba, hogy minél előbb eljuthasson Machu Picchuba. A víz megtalálása idővel szinte a rögeszméje lett. Arról viszont már letett, hogy Hans barátjának ad egy cseppet is. Nem szerette volna ilyen állapotban látni mesterét…

Gondolataiba merülve visszagyalogolt a partra, beevezett a hajóhoz, majd San Salvador partjai felé vette az irányt.
Peruba másnap délelőtt érkezett meg, és úgy gondolta, tarthat egy pihenőnapot, mert napok óta rohant, nem aludt egy rendeset sem. A következő nap reggel összepakolta kalandorfelszerelését, és nekivágott, hogy meghódítsa Machu Picchut, a legkülönlegesebb inka romvárost.

A legegyszerűbb megközelítési módja az ősi romoknak a vasúti közlekedés volt. Mikor megérkezett a hegy lábához, rájött, hogy mi is a modern kalandorok legbosszantóbb ellensége: a rengeteg turista. Idevonulnak fényképezőgéppel, ordibálnak, szórakoznak. Max jobbnak látta, ha megvárja az estét, amikor már mindenki visszavonul a kényelmes szállodájába. Akkor jön majd el az ő ideje.
A nap további részében a romok között sétálgatott, üldögélt. Igyekezett olyan helyeken tartózkodni, ahol viszonylag kevés ember fordult meg. Közben volt ideje rendesen átgondolni az elmúlt napok eseményeit. Hans eltűnt. Valaki elrabolta. Valaki, akinek minden bizonnyal a víz kellhet, és azért cserébe tartja fogva öreg mesterét. Viszont ha cserét szeretne az illető, addig Hans haja szála sem fog görbülni, tehát sokkal biztonságosabb helyen van, mint ott, ahova ma Max készült. Ez megnyugtatta. Az inkák hegyi birodalma 500 évvel ezelőtt hihetetlen módon el volt szigetelve mindentől, mégis, mindenféle földi java megvolt az itt élőknek. A helyiek minden bizonnyal, (Huan utalása pedig megerősítette ebben) a Sötétség Földjének titokzatos segítségével kereskedtek más népekkel, köztük a taxilai lakosokkal, így jutva olyan termékekhez, ami nekik itt, ezen a vidéken nem volt elérhető. Már csak azt kellett megfejtenie, hogy a helyiek miképpen jutottak be a különleges területre. A nap további része is lázas agyalásból állt, míg nem elérkezett a napnyugta, amire Max olyannyira várt. Este tíz körül már a legutolsó turisták is elhagyták a területet. Max abban biztos volt, hogy az éjfél itt is passzol. A bolygó különböző pontjain ez mindig máskor van, és így tökéletesen megvalósítható volt az, hogy a kereskedők sosem tudták, a Sötétség Földjén kik hagyták ott áruikat, hiszen mindenki más-más időpontban járt odabent a nagy fa tövénél.
Már este 11 óra volt, de Max kitartóan járkált a romváros utcáin, hogy megtalálja azt a helyet, ahol minden bizonnyal az átjárási feltétel is adott volt, de eddig egy helyszínt sem ítélt megfelelőnek. Fél 12 után pár perccel viszont elért a Források Útjához. Ezt az utat 16 kút szegélyezte, és a végén helyezkedett el a fő forrás. Ez lesz az a hely, gondolta Max. Az inkák különös módon tisztelték a vizet, ezért szinte bizonyos, hogy ez lesz a kulcs. Most már csak várnia kellett. Ahogy közeledett az éjfél, egyre nagyobb felhők úsztak Machu Picchura, és a hegycsúcsra. A környező hegyek szinte belevesztek a felhők homályába. Különleges természeti jelenség volt. Az idő egyre ködösebbé vált, de a köd legsűrűbb pontja szemmel láthatóan a fő forrás környékén helyezkedett el: azon szinte lehetetlen volt átlátni.

Elérkezett az éjfél, és Max már tudta, hogy mit kell tennie. Határozott lépésekkel belegyalogolt a köd sűrűjébe. Csak lépdelt folyamatosan, közben érezte, hogy a köd teljesen körülöleli testét, és már az orra hegyéig sem látott el. A menetelést nem hagyta abba, kíváncsisága sokkal nagyobb volt, mint félelme. Feltűnt neki, hogy szinte már nem is a talajon lépdel, csupán a semmiben kapadozik, és érdekes módon a várost szegélyező közeli kőfalnak sem sétált neki a nagy ködben. Valószínűleg már máshol járt. Elérte a Sötétség Birodalmát. A ködöt felváltotta a koromfekete sötétség, amire a legtalálóbb szó igazán a semmi volt. Max lassacskán úgy érezte, ismét szilárdul a lába alatt a talaj. Táskájából előkotorta a nagyteljesítményű lámpáját, és kezébe vette. A bekapcsolása viszont teljesen feleslegesnek bizonyult, mert ebben a pillanatban megpillantotta maga előtt a feljegyzésekből ismert ősi óriásfát, mely fényesen világított a sötét semmi közepén. Max szeme felcsillant, és szapora léptekkel odament a fa tövéhez.
Óriási gyökérzete volta fának, a körülötte levő talajt teljesen behálózta. Kalandorunk a gyökerek között kutakodott, sejtette, hogy itt lesz a következő nyom, ami elvezeti őt a forráshoz.
Megpillantotta amit keresett: egy alagút bejárata tárult fel az egyik gigantikus gyökér alatt, éppen akkora, hogy egy ember könnyedén befért rajta. A fa magából az anyagából bocsátotta ki az ezüstös csillogást, mely mindent bevilágított. A kereskedők valószínűleg sosem vették észre ezt a rejtőzködő alagutat a gyökerek között, csupán Huan. Max lement a járatba, egyenesen a fa alá. Egy picinyke terem volt az alagút végén, ahol vízcsobogás törte meg a csendet, és a rengeteg gyökér mind a forrásvízbe nyúlva szívta fel az éltető folyadékot, miközben ezüstös csillogásukkal szinte vakító fénnyel árasztották el az üreget.

Itt volt hát. Annyi kutatás után Max végre megtalálta az örök fiatalság forrását. Különös vágy fogta el, hogy odarohanjon, és beleigyon a vízbe, de eszébe jutott Huan, akiből egy tehetetlen őrült vénembert varázsolt a folyadék, kinek szinte megváltás lett volna a halál. Ezt nem szerette volna, így visszafogta vágyait. Elővette Huan kulacsát, és óvatosan leguggolt a vízhez. Megmártotta a kulacsot, mégpedig ügyelve arra, hogy a folyadéknak egyetlen cseppje se érjen a bőréhez. Eztán elővette fényképezőgépét, hogy különös perverziójának hódoljon: imádta dokumentálni a felfedezett helyszíneket. Gépével kattintott párat, de csakhamar be kellett látnia, hogy minden próbálkozása hasztalan. Az összes fénykép kiégett, csupán hófehér semmi került mentésre a memórián. A hely nem adta magát.

Max gondosan elcsomagolt, majd megfordult, hogy felkúszik a járaton. Ekkor váratlan fordulat történt: a szikla, ami ált, hirtelen megmozdult, Max pedig elcsúszott. Ügyetlen volt. Kapadozott, próbálta elkerülni az elkerülhetetlent, kétségbeesetten próbált fogást találni a gyökerekben, de nem ment: a fiatalság forrásának vize elnyelte őt. Nagyon megriadt, a víz körülölelte és ő pedig elkezdett kapálózni. Pánikszerűen próbált a partra jutni, miközben rengeteg vizet is nyelt. Percekig próbált fogást találni a vízbe lógó nyirkos, csúszós ezüstös gyökereken, míg végül az egyik segítségével ki tudta magát húzni a partra. Hosszasan feküdt pihegve a földön, közben mindvégig a forrást bámulta, és egyetlen dolog járt a fejében: „Beleittam”. Akármennyire is próbálta tagadni, hogy ez megtörtént, csak önmagát verte volna át. A vízből való kijutás küzdelmei alatt akaratlanul is nyelt le belőle. Érezte is, mert teste olyankor egy pillanatra érdekes módon elzsibbadt és gyomra összerándult.

Ezek tények Max, ez volt a sorsod. Kelj fel, mozdulj! Indulj visszafelé, itt már nincs semmi dolgod! Majd megpróbálsz vele együtt élni, mondogatta ezt magának, még mindig a földön fekve.
Erőt vett magán, talpra állt. Még mindig csurom víz volt. A forrásra rá sem nézve elindult visszafelé az alagúton. Átmászott a gyökerek sűrűjén, és maga mögött hagyta a fát is. Gyűlölte a helyet, de leginkább magát és kalandvágyát. A vizet még elviszi Huannak, majd megkeresi Hansot. Ez volt a terve. Belegyalogolt a sötétbe, és csak ment-ment. Várta, hogy pillanatokon belül visszatér Machu Picchu romjai közé, de hirtelen ismét vízbe csobbant.

Elmerült, de gyorsan a vízfelszínre tört. Látta a napfényt, és hogy ez már nem a Sötétség Földje. Rossz helyen jutott ki. A taxilai tónak a közepén volt, és egy csónak közeledett felé a partról: Lucia Sin és csapata azóta is itt kutakodott. Mindkettőjüket meglepte a váratlan fordulat…

Max soha nem hagyta volna cserben mesterét. Tudta, hogy azonnal a szigetre kell mennie...

Állj csak meg egy percre, Max! - gondolta magában. Az öreget biztosan nem erre a szigetre vihették. Egyébként meg semmi értelme nem lett volna most ő utána eredni, hiszen nem tudhatta, merre vitték mesterét, és belül is mást gyanított. Tegnap nagyon elhamarkodottan kutattak a levéltári dokumentumok között. Valami elkerülhette a figyelmüket. Érezte, így valami nem igazán passzol. Semmi logika nem lett volna abban, hogy Huan visszatért Gibraltár közelébe, hiszen a víz már a rögeszméjévé vált. Valószínűbbnek tűnt, hogy Florida partjaihoz közel maradt öreg korában is. Fogta magát, és elindult vissza levéltárhoz…

- Hans története -

„Max, minek akarjuk mi még ezt a vizet?”
„Hans, ismersz. Ha egyszer nyomon vagyok, végigmegyek a célig. Egyébként meg: édesapámat és édesanyámat már elvesztettem. Téged nem szeretnélek!” – Hans fejében csak ez járt, mióta ez a párbeszéd lejátszódott a kocsiban, mikor Luciáékat hagyták maguk mögött a Taxilai éjszakában. Ő már öreg volt, tudta is jól ezt magáról. Megette a kenyere javát, ahogy mondani szokták. Szép élete volt, de mint minden ezen a világon, az élete is múlandó. Békés öregkort képzelt el magának, és fájdalommentes, nyugodt halált. A halált mindig is az élet részeként képzelte el, nem félt tőle. Elfogadta. Az meg soha az életben nem fordult meg a fejében, hogy ő egyszer majd át szeretné verni a kaszást. Maxet fiaként szerette, de konoknak is tartotta bizonyos dolgokban: mindig makacsul ragaszkodott igazához, amiből sosem engedett azután. Mikor Max megemlítette, hogy ő már miatta keresi tovább a vizet (amire ő, kikéri magának, sosem buzdította), Hans gyomra összerándult. Vitát nem szeretett volna, de azt sem, hogy holmi legendás folyadékok elfogyasztása után örök fiatalságban él tovább ezen a bolygón. Mikor Max és ő megérkezett Gibraltárba, már tudta, hogy megpróbálja majd megakadályozni ezt a fölösleges kutatást. A hajózási levéltárban, mikor Max elintézett egy hosszasabb telefonhívást Carlával, a titkárnőjével, Hansnak elég ideje volt arra, hogy a kézzel fogható, pontosabb információkat tartalmazó feljegyzéseket Huan Ponce de Leónról kiválogassa, és a már hasztalannak ítélt papírok közé rejtse. Max nem vett ebből észre semmit, hiszen kapkodós hajlamáról az öreg is sokat tudott. Aztán a tegnap délután végképp megerősítette döntésében. Max egyből hajóra akart szállni, még téves információkkal is, de szerencsére a hajó aznap már nem ment, így meg egy hotelben kellett tölteni az estét.
Hansnak volt ideje átgondolni tervét, melyet, miután hallotta, hogy Max szuszogva alszik, meg is valósított: Papírra üzenetet írt:

"A barátodat magammal vittem. Hagyd el a várost, és talán életben hagyom. Ne bolygasd a múltat..."

Az ágyára helyezte, majd késével megvágta bal kezén a kisujját, és a vérét szétkente az ágyneműjén. Eztán óvatosan kilopózott a szobából. Tette kegyetlen volt, de legalább Max kedvét talán elveszi a kutatástól. Hans eztán fogta magát, lement a tűzlépcsőn (hogy a hotel személyzete ne láthassa meg), majd a reptéren jegyet kért a leghamarabbi, hazafelé induló gépre.

Ez történt hát az öreg professzorral, de lássuk, hogy is haladt Max. A levéltárba visszatérve újra kikérte a hölgytől az iratokat. Átnézte újra az összes papírt, és most olyanokat is felfedezett, melyeket tegnap talán kapkodása miatt észre sem vett. Az alábbi szövegrész volt rajta:

„Puerto Rico-ból csak 1521. július 1-jén, Florida nyugati partján kötött ki. A helyi indiánok heves támadással fogadták őket. Ponce de León maga is megsebesült, egy mérgezett nyíl találta el. Pár nappal később belehalt sérüléseibe, de egyesek beszámolója szerint a Conception szigetre vonult vissza, hogy ott érje el a halál magányosan.”

Na, ez már sokkal jobban hangzik, gondolta Max. Az öreg Hans nyomát úgysem találná egyedül, így gondolkodott. A rendőrségen bejelentette, mint eltűnt személyt, de többet nem tehetett elegendő nyomok hiányában. Ha megszerzi a vizet, az öreg akármilyen állapotban is lesz, belekortyol, és helyre jön. Max megérzései általában jók voltak, és most úgy érezte, az öreg bár eltűnt, biztonságban van.

A Conception szigethez legközelebbi reptér San Salvadoron volt. Ide érkezett meg Max gépe is a másnap hajnali órákban. Bár egy nagy kaland közepén járt Max, a nxaralós hangulat egyből elkapta, amikor a sziget strandján sétált, hogy elérje a kikötői részt és megfelelő kishajót bérelhessen abból a célból, hogy eljusson a Conception szigetre. Kis idő leforgása alatt talált magának megfelelőt. A tulajdonostól két napra vette bérbe, gondolva arra, hogy esetleg elnyúlik a szigeten való tartózkodása.

A víz kristálytiszta volt, az ég gyönyörű kék, Max hajója pedig sebesen szelte a habokat.

Nem tellett sok időbe, míg odaért a teljesen lakatlan(nak látszó) szigetre. Ledobta a horgonyt, és gumicsónakban kievezett a partra. A sziget apró volt, pár óra alatt akár körbe is lehetett volna járni a tengerparton, de Max felfedezte: füst száll az égbe a sziget közepe felől. Elindult hát megkeresni a tüzet rakó idegent. Körülbelül 15 percet menetelhetett az erdőben, mikor végre megtalálta a keresett tűzrakóhelyet. Mellette pedig egy furcsa alakot…
Egy hihetetlenül ráncos vénember ült egy farönkön. A bőre úgy nézett ki, mint valami élőhalottnak: ráncos volt és aszott. Ekkor döbbent rá Max, hogy ki is ez az öreg: Juan Ponce de León, több mint ötszáz éves élő roncsként görnyedt előtte.
Tehát ezt teszi az örök fiatalság forrásának vize az emberrel. A haláltól ugyan megvéd, de az öregedéstől nem, állapította meg Max. Sajnos hiába tudott spanyolul, Juan valószínűleg még nem ezt a változatát beszélte a nyelvnek. Sőt, nem is tűnt úgy, hogy még tudna beszélni. Mióta meglátta Maxet, hörgött, és szánakozó, kérlelő tekintettel bámult rá. Úgy nézett az új jövevényre, mintha valamit kérni szeretett volna tőle. Max erre rájött, és közelebb lépett az öreghez. Ekkor fedezte fel a Juan nyakában lógó kulacsot, melyből már kifogyott a folyadék. Valószínűleg a forrás vizét tartatta benne. Az öreg nehézkes mozdulattal leakasztotta a kulacsot nyakából, azt Max felé tolta a földön, majd ujjaival egy ábrát rajzolt a porba, melyet a kalandor egyből felismert. Egy tájat ábrázolt, jellegzetes formájú hegyek körvonalaival: Machu Picchut. Ezek szerint a forrás ott található, és Huan azt szeretné, hogy szerezzek neki még a vízből. Max bólintott, felvette az öreg kulacsát, megveregette a vállát, és sebesen elindult vissza a civilizációba, hogy minél előbb eljuthasson Machu Picchuba. A víz megtalálása idővel szinte a rögeszméje lett. Arról viszont már letett, hogy Hans barátjának ad egy cseppet is. Nem szerette volna ilyen állapotban látni mesterét…

A két kalandor most érezte igazán az útjuk alatt, hogy itt bizony nagy baj lesz. Ritka pillanatnak számított az, amikor a saját megbízójuk és még tucatnyi felfegyverkezett katona fog rájuk fegyvert.
- Gondolom ez váratlan fordulatnak számít mindkettőjüknek, ahogy elnézem a bamba arckifejezésüket. - jegyezte meg gúnyosan Lucia. - Ne féljenek,  életben maradnak, viszont a megbízatásuk ezennel véget ért. Innentől mi folytatjuk a kutatást.
- És persze gondolom a Thermal Aqua Múzeum sem létezik. - mondta idegesen Max, miközben utálta magát, hogy még ahhoz is lusta volt, hogy beírja a múzeum nevét a Google-be.
- Helyes következtetés fiacskám! - mondta Lucia. - Minek nekem múzeum, mikor annál létezik jövedelmezőbb? A szépségipar a tökéletes befektetés uraim! Abban van a pénz! Az örök fiatalság forrásának egyetlen cseppjéből forradalmi fiatalító krémeket leszünk képesek gyártani.
- Maga utolsó szemét ribanc! - kiáltotta dühödten Max.
- Engem egy fiatalember keresett fel, gondolom ő is beépített ember volt - mondta Hans.
- Oh, milyen modortalan vagyok, ha már így összegyűltünk, bemutatnám a fiamat, Haroldot. - kacagott gúnyosan Lucia. A zsoldosok csapata mögül egy fiatalember lépett elő, akinek személyében Hans egyből felismerte saját megbízóját. Jól át lettek verve.
- Rendben asszonyom, elmondjuk mit tudunk, a többi meg már a maguk dolga. Pontban éjfélkor kell beevezni a tó közepén megjelenő ködfelhőbe. A legenda szerint onnan nyílik a Sötétség Földje, ahol víz van. Ennyi információnk van csupán, most pedig további jóestét. Gondolom akkor elmehetünk... - szövegelt Max.
- Takarodjanak, én úgysem szeretek gyilkolni. Üzletasszony vagyok, nekem a pénz a barátom.

Max megragadta az öreg Hans karját, és kihúzta rémült barátját a katonák tekintetének sűrűjéből.
- Gyere, minél messzebb jussunk ezektől. - súgta oda mesterének.
- Öcskös, jó döntés volt, hogy elmondtad, mit kell tenniük? - kérdezte Hans, mikor már jóval messzebb jutottak a tótól. A kocsijukat szerencsére távolabb tették le, így nem tűnhetett fel Luciáéknak, hogy azzal mentek tovább, főleg a sötét miatt, és hogy Max fényszórók nélkül vezetett.
- Bizony jó volt Hans. Először is: élve megúsztuk. Másodszor: nyertünk egy napot, mert mint tudjuk, éjfél csak 24 óra múlva lesz, addig meg kénytelenek lesznek itt rostokolni. Harmadszor: a kereskedők a Sötétség Földjére cserélni jártak mindig is, a történet szerint "Azt azonban nem tudják, kik is azok, akikkel kereskednek". Ebből az következik, hogy mások is bejártak oda, akik szintén letették áruikat. Így ha más népek történelmében utánanézünk, minden bizonnyal csak találunk valamelyiknél ilyesféle utalást. Legalábbis ebben bízom.
- Nem rossz ötlet, szerintem a spanyol Juan Ponce de León is így gondolkodhatott, amikor eljutott hozzá a hír a kiszáradt tóról. Éppen ezért kezdett el kutakodni az amerikai kontinens partjainál. Jó ötletnek tartanám, ha az ő feljegyzéseiben néznénk meg, mire is jutott igazán, és úgy folytatnánk az utunkat. - elmélkedett Hans.
- Szerintem is így kellene tennünk. Visszamegyünk a hotelbe, összepakolunk, és már le is lépünk erről a helyről. Egyébként sem kedveltem annyira. Túl unalmas két ilyen kalandkedvelő egyénnek, mint amilyenek mi vagyunk. - erősítette meg Hans javaslatát Max.

A hotelhez éjjel fél kettőre értek vissza, felmentek a szobába, amit szerencsére senki nem rabolt ki, majd mindketten átgondolták, melyek voltak azok a dolgok, amiket maguknál hordtak, amikor megbízóikkal találkoztak. Valószínűleg azon lehetett egy poloska, mellyel sikeresen bemérték tartózkodási helyüket, és követték őket egyenesen Taxiláig. Ez a procedúra durván fél órát vett igénybe, de rendkívül hasznosnak bizonyult, hiszen így ismét "árnyékban" utazhattak tovább. Végül 8 tulajdonuktól kellett érzékeny búcsút venniük, amelyekről úgy vélték, poloska lehet rajtuk.
- Max, minek akarjuk mi még ezt a vizet? - kérdezte Hans. - Elvégre Luciáék nem találják meg az alapján, amit mondtál nekik, nekünk meg nem kell. El van az ott, ahol eddig volt.
- Hans, ismersz. Ha egyszer nyomon vagyok, végigmegyek a célig. Egyébként meg: édesapámat és édesanyámat már elvesztettem. Téged nem szeretnélek! - zárta le a beszélgetést Max, észre sem véve az öreg rosszalló fejcsóválását.

Miután végeztek a szállóban, ismét kocsiba pattantak, és elindultak vissza Iszlamabadba, hogy a legelső repülőgéppel Spanyolországba utazhassanak. Max emlékei szerint, miután Juan Ponce de León befejezte felfedezéseit, visszavonult egy Csendes-óceáni picinyke szigetre, ahol békében élt halála napjáig. Csak Max már nem emlékezett, hol is van ez a sziget pontosan, és mi a neve. Éppen ezért úgy gondolta, a Gibraltári Hajózási Levéltár majd választ ad erre a kérdésére...

A mai naptól fogva alkalmanként érdekes rejtvényekkel is kedveskedünk Nektek, melyek megoldásához elszántság, de leginkább csavaros agy szükségeltetik!
A megfejtéseiteket hozzászólásként várjuk a feladványok alá, és mindig az a kalandor lesz a nyerő, aki legelőször küldi be a helyes választ egy kis magyarázattal együtt, hogy tudjuk, nem csak ráhibázott a megfejtésre. Sok feladványt tervezünk a jövőben, és érdemes mindegyiken gondolkodni, beküldeni a helyesnek gondolt választ, mert miután már pár kvízforduló lezajlott, az oldalsávba kiírjuk az aktuális 3 legjobb kalandor nevét! Következzék hát az első feladvány:

Egy asztalon 10 szál gyertya ég, hogy hangulatosabbá tegye az étkezést. A szoba ablaka nyitva van, hirtelen huzat támad. Kettő gyertya lángját elfújja a szél. Kis idő múlva még egynek. Ezután az ablakot becsukják, hogy ez ne történhessen meg újból. Hány gyertya marad így a végén?

A megfejtés egyszerű, várjuk a válaszaitokat!