- Maga szerint Lantern, igazán veszélyben lenne emiatt egész Európa? - kérdezte Anton.
- Egy nagy fenét. Egyedül ez az idióta Murat jelenthetne veszélyt az emberiségre, ha akarna. Ettől függetlenül jobban tennénk, ha megnéznénk azokat a "helyi szerveket", ha már konkrétabban nem volt szíves megnevezni az úr. Kissé pontatlan, sőt! Volt, amikor nem is jól ejtett szavakat... - válaszolta a detektív.
A sziget keleti részén egy halászfalu helyezkedett el, és a katonaság egy kisebb területet körbezárt a rakparton. Fegyveres őrök vigyázták, hogy nehogy bárki is bejuthasson az ideiglenesen kifeszített drótkerítés belső felére. A két kalandor úgy látta a leghelyesebbnek, ha nem kockáztatnak, és inkább távolról kémlelik ki, mi is lehet a katonák szándéka, és hogy náluk van-e, ami nekik kell. A helyi bazársoron számtalan dolgot kaphatott az erre utazó: álarcokat, édességet, bizsukat, órákat... Ami Lanternnek igazán kellett, az nem holmi szuvenír volt, hanem egy távcső. Miután az egyik eladótól megvásárolta, Antonnal a közeli hegy felé vették az irányt.
- Miért is jövünk erre, barátom? - kérdezte értetlenül Anton.
- Azért, mert erről a hegyoldalról nagyszerű rálátás nyílik az öbölre, de legfőképp a katonákra.
- Értem már.
Miután elérték a megfelelő sziklaszirtet, kényelmesen elhelyezkedtek. Baskerville rágyújtott a pipájára, Lantern pedig kémlelni kezdte a kikötőt. Percekig nézelődött és hümmögött.
- Mit lát, mondja már! - türelmetlenkedett Anton.
- Ezek a katonák, ahogy elnézem ártalmatlanok. Legalábbis a mi ügyünkben mindenképp. Egyetlen  érdekes dolgot csinálnak: nagy mennyiségű bort raktároznak. Meg persze isszák is.
Lantern elvette a szemétől a távcsövet, majd így szólt:
- Azt hiszem, zsákutcába sétáltunk bele, Anton.
Újra belenézett a távcsőbe, ezúttal a vidék nyugati része felé. A gazdagok villái mind a hegyoldalban voltak, köztük a Murat famíliáé is. Lantern ekkor pillantotta meg egy nagyon különös dolgot: az öreg Murat a birtok hátsó felébe igyekezett, zsebredugott kézzel. A fák egy pillanatra eltakarták őt, Lantern feszülten markolta a távcsövet, majd újra láthatóvá vált a férfi. A kert végében volt, jó messze a háztól. Odalépett két óriási rózsabokorhoz, majd a zsebéből kivett egy fénylő, kerek dolgot. Ezt egy papírba tekerte, majd a bokor közé rejtette. Lantern elmosolyodott.
- Az öreg Murat talán átvert minket, de mégsincs annyi ésszel megáldva, mint hinnénk. a legnagyobb klisét használva rejtette el a kicsét - szólt nevetve a detektív.
- Hogy érti ezt? - kérdezte Baskerville. Lantern elbeszélte, mit látott az előbb. Anton szeme felcsillant.
- Azt hiszem, vissza kéne menni a bazárba - mondta Lantern.
A bazárba visszatérve a detektív egyenesen a bizsukat áruló standhoz ment, és a karkötőknél kezdett nézelődni. Kis idő múlva már meg is találta a számára megfelelő darabot, majd kifizette. Anton is vett egyet a feleségének, hogy amikor hazaér, az ne harapja le annyira a fejét.
- Most, hogy ez megvan, csupán annyit kell tennünk, hogy az elrejtett karkötőt kicseréljük erre. Bár a különbség úgyis fel fog neki tűnni, de legalább a trükk az stílusos - jegyezte meg Lantern.
Elindultak hát vissza a gazdagok övezete felé. Útközben az eddig megtörtént eseményekről beszélgettek, és arról, hogy ezek után mi lesz velük. Anton közölte, ő mindenképpen visszamegy a „hárpiához”, de csupán azért, hogy elválhasson tőle. Nem akar szívtelen lenni, így hagyni fog majd az asszonyra is annyi vagyont, hogy az a megszokott módon élhesse le életét. A karkötővel meg egy célja lesz csupán: megnézi azt, elmereng a múltján és biztonságos helyre teszi. Oda, ahol senki soha nem fogja többé megtalálni. Baskerville még azt is megemlítette, hogy nagyon szívesen utazna Dél-Amerikába vagy Afrikába, hiszen az európai helyzet most kezd aggasztóvá válni, ebből pedig ő nagyon szeretne kimaradni. Lantern teljes mértékben egyetértett barátjával. Ő arról mesélt Antonnak, hogy ha visszatér Londonba, valószínűleg folytatni fogja a magánnyomozóirodájának a vezetését. A hosszas beszélgetés közben odaértek az óriási birtok hátsó részéhez. Ez a terület már nem volt annyira tökéletesen karbantartva, mint a ház előtti kert. A kerítésen könnyedén át lehetett lépni, hiszen az csupán jelölés céljából volt ott, mivel a birtok egy kisebb erdőszélénél fejeződött be.
A két kalandor bement hát a kertbe, majd a rózsabokor közül kiszedte a kis papírcsomagot, majd kicserélték a karkötőt a bazárban vásároltra.

A birtokot elhagyva kellő távolságban megvizsgálták a karkötőt.
- Csakugyan ez lenne Napóleon féltve őrzött kincse? - csodálkozott Anton.
- Bizony, ez. Tedd el barátom, de jól vigyázz rá! - adta át Lantern az ékszert Baskerville-nek.

Ezzel a két utazó elérte a célját. Ideje volt visszatérni hazájukba. Hogy mi történt velük eztán? Az már egy másik történet...

                                                         - Vége -

Vagy nem? Ha szívesebbben olvasnátok még ennek a sztorinak valamiféle folytatását, akkor kommentben lehet kérni, hogy 4g kolléga feküdjön neki ennek és fűzze tovább, vagy megírhatjátok akár Ti is! :)
Egyébként ritka rossz címet adtam a történetnek, utólag elismerem, hiszen alig szólt naplóról, Lanternék még csak nem is láthatták azt...

Figyelem!
A történet alján egy kis rejtvény található, melyre ha tudjátok a választ, írjátok be kommentbe! Sok sikert hozzá, most pedig a mai folytatás:

...Új feladatuk volt tehát, beszélni kellett a kúria tulajdonosával. Két dolog lehetséges; jobbik esetben, ha látta is egyáltalán valaki a napló tartalmát nem hitt neki, csak egy mesének tartotta. Reménykedve, hogy ez történt, a két főhősünk az egyik őr felé indult, hogy megkérdezzék, hogy hol találják a tulajt...

Az őr nem tudott felvilágosítást adni, elmondása szerint ő csupán a kiállítás idejére van felbérelve az őrzésre, így a két kalandort a portára irányította. A portán viszont megkapták a választ. A hihetetlenül kövér portásasszony, akinek be nem állt a szája a kérdés ("Elnézést hölgyem, ki az épület tulajdonosa?") elhangzása után megosztotta  Baskerville-lel, hogy már nagyon-nagyon rég egy bizonyos Murat famíliáé a kúria. Ha jól emlékszik a dologra, állítólag még Napóleon egyik társa is volt tulajdonos, mielőtt a Murat család megvásárolta a birtokot. A család feje egy bizonyos Joseph Murat. Mivel közeleg a nyár, ilyenkor az egész bagázs elvonul Elba szigetére és az ottani birtokukon töltik a szezont.
Anton ránézett Lanternre, látszott, hogy egyre gondolnak. Kiérve az épületből a detektív megjegyezte:
- Lennének olyan elvetemült egy família, hogy csak azért vettek egy birtokot a szigeten, hogy a karkötő után kutassanak nyaranta?
- Nem biztos, lehet ez az egyet egy szerencsétlen  egybeesés is. Lefogadom, hogy semmit sem tudnak a karkötőről. Egyébként meg, ha náluk van a napló oly régóta, akkor semmi sem zárja ki azt a tényt, hogy már évtizedekkel ezelőtt rátaláltak az ékszerre.
- Akkor viszont semmi közünk hozzá, hiszen ahogy mondani szokták: "Aki kapja, marja." - szögezte le Lantern.
- Bizony. Viszont ha így is van, annak a tárgynak egy múzeumban lenne a legjobb helye. Főleg, ha csakugyan olyan képességekkel rendelkezik, mint amilyet neki tulajdonítanak. Szörnyű idők kezdenek eluralkodni Európában, barátom. Az új német kancellár például mindent megtenne, hogy egy ilyen eszközt a magáénak tudhasson. Olyan a jelleme! Személyiségtorzulás már gyermekkorban…
- A rémhíre már évekkel ezelőtt eljutott angliába is. Most az egész ország készültségben áll emiatt a Hitler miatt. De akármilyen erőszakos alaknak is tűnik, barátom, egy dolog biztos: nem azokat a korokat éljük már napjainkban, hogy egy Adolf Hitler nevű akárki csak úgy szabadon önkényeskedhet kedvére. MacDonald is ezt mondta nemrég.
- Remélem igaza lesz - jegyezte meg Anton. - Ami minket illet, azt hiszem a legjobb, ha tiszteletünket tesszük Mussolini fészkében, a csodás Itáliában – mondta nevetve.
- Bizony, ha választ akarunk találni a kérdéseinkre, csakugyan az lesz a legjobb, ha személyesen megyünk Elba szigetére - bólintott Lantern.
Visszatértek a hotelszobájukban, majd elkezdtek összepakolni. A vonattal való közlekedést látták a legcélszerűbbnek. Az út akár egy napig is eltarthat majd, hiszen át is kell szállniuk. Elsétáltak hát a dijoni vasútállomáshoz, hogy újra kezdetét vehesse az utazás, csak ezúttal sokkal távolabbra. Baskerville megvásárolta a jegyeket, amíg Lantern a helyi hírlaposnál beszerezte a legfrissebb sajtótermékeket. Meg persze ott volt a bűnügyi regénye is, melynek még nem jutott a végére. Megnyugodott hát, hogy nem fog unatkozni az út során. Anton megérkezett a jegyekkel.

A vonat délután háromkor indult. Egy tágas közös fülkét váltottak, két ággyal. Ennek a vonatbelsőnek a kialakítása sem nélkülözte a luxus, de kissé visszafogottabb volt, mint a Dox expresszek terei. Itt sötétzöldek voltak a kárpitok, míg azoké bíborvörösben pompáztak.
A Nap még este hatkor is ragyogóan sütött, hangulatosan bevilágította a fülkét. Anton elbóbiskolva aludt az egyik fotelban. A másikban Lantern ült és olvasgatott. Pont most ért ahhoz a részhez a regényben, mikor a főhős felkeresi a gyilkosság helyszínét és megpróbálja rekonstruálni azt. Imádta az ilyen regényeket, bár abban egyet érett kollégáival, hogy ezeknek a történeteknek a realitása nagyon messze áll a valóságtól.

Kis idő múlva Baskerville felébredt. Szólt Lanternnek, hogy kimegy az étkezőkocsiba és hozat be kettejük számára vacsorát. Az étel olyan húsz perccel később érkezett meg, egy helyes fiatal nő tolta be kiskocsin, és pakolta le a fülkében lévő kis kerek asztalra. Két óriási adag kacsasültet kaptak, meg egy palack száraz vörösbort. A két kalandor szeme felcsillant az ínycsiklandó falatok láttán. Miután a hölgy távozott, hozzá is fogtak az evéshez.
Baskerville a kinti tájat bámulta meredten, majd megszólalt:
- Olyan jó ilyen szabadnak lenni, barátom! Olyan életerősnek érzem magam.
- Ez így helyes, Anton, elvégre nem vénember még maga! - nyugtatta meg Lantern.
- Tudom, tudom. Csak az jutott eszembe, hogy ez az utazás bárhogy is végződik, nekem vissza kell mennem a feleségem mellé. Azt pedig nagyon nem szeretném! - fakadt ki Baskerville.
- Mégis miért ez a nagy ellenszenv?
- Évek óta nem szeretem már, mert folyton csak magával van elfoglalva! Mindig a rongyrázáson jár az esze, szeretné mutogatni, hogy ő meddig jutott. Folyamatosan utazgatna ide-oda, de természetesen egyiket sem élvezi igazán, mert nem az öröm és a kíváncsiság hajtja, hanem az, hogy ő elmondhassa magáról, hogy itt meg ott járt. Nehogy lemaradjon a baráti köre többi tagjától. Mindannyian birkák, kedves Lantern! Ez a magamutogatást mindenáron... egyszerűen gyűlölöm! Valójában én vagyok a vagyonos, az én pénzemet költi. Soha semmiért nem dolgozott meg igazán. Apropó költekezés: nemrég, képzelje, méregdrágán vásárol valamiféle vákuumzárású dobozt! Hogy miért? Kitalálta, hogy majd abba tesszük el télire a lehűtendő dolgainkat! Mert abban sokáig eláll. Hangsúlyozom, hihetetlen drágán vette! Erre én mondtam neki, hogy abba maximum egy alkalomra elegendő dolog fér bele, az árából viszont akár két évig naponta vehettünk volna friss termékeket, még ha tél idején külföldről hozatjuk is őket. Természetesen annyi esze nem volt, hogy erre hamarabb gondoljon! Eszelős vén hárpia, kedves barátom ez a nő, semmi több! De a legidiótább az én vagyok, hogy még mindig a férje vagyok! - fakadt ki Anton.
- Nyugalom, barátom - szólalt meg nyugtató hangon Lantern. - A személyes véleményem is valami hasonló a szóban forgó hölgyről, elhiheti. Szabadnak lenni meg sosem késő.
- Talán igaza van - merengett el Baskerville.
A következő néhány órában mindketten olvasgattak, majd nyugovóra tértek. Másnap reggel átszálltak a következő szerelvényre, és folytatták útjukat Olaszország felé. Bár a határon kissé a szokottnál többet időztek, végül sikerrel bejutott a szerelvény az országba. Az olasz tájak szintén gyönyörűek voltak. A vonat a legszebb vidékeken hasított végig. Késő délutánra meg is érkeztek Piombinoba, abba a tenger melletti kisvárosba, ahonnan a legkönnyebb hajóval átjutni Elba szigetére. Leszállva a vonatról kinyújtóztatták elgémberedett végtagjaikat, majd mivel már a nap lemenőben volt, a kikötő környékén szállás után néztek...Folytatjuk!


Rejtvény:
Mikor Lantern pár éve az egyik ügyfeléhez utazott, a vonaton egy fiatal nő mellé ült le. A detektív virágillatot érzett a lány letakart kosarából, így megkérdezte tőle, hogy miféle virágokat visz magával, amiknek ilyen jó illatuk van. A lány titokzatosan így felelt:
- Van nálam rózsa, szegfű és tulipán is. Maga szerint hány szálat viszek, ha kettő kivételével mind rózsa, kettő kivételével mind szegfű, és kettő kivételével mind tulipán?
Lantern kicsit eltöprengett, majd közölte a választ.

Szerintetek hány szál virág volt a lánynál? Hozzászólásba mehet a válasz!

A vonat végül csak hat óra után húsz perccel tudott továbbindulni, mert négy jómódú utas olyannyira elmerült a fesztiváli hangulatban és a sarrasi borokban, hogy csak egymást támogatva tudtak nagy nehézségek árán visszatérni a szerelvényhez. Lantern ezalatt átnézte még egyszer a faluban kapott papírokat, de sajnos csalódnia kellett: Anton Baskerville nevén és lakcímén kívül, semmi más nem volt, ami arra a cetlire volt írva. A cetlit meg bárki írhatta, még akár maga Baskerville is. Ezzel Lantern lezártnak tekintette ezt a témát, inkább elővette a bűnügyi regényt, melyet legutóbb az állomáson olvasgatott és folytatni kezdte azt.
Lassan besötétedett, a lámpák felkapcsolódtak a kabinokban, a Dox expressz pedig megérkezett az első hivatalos megállóhelyéhez. A lyoni állomás így kivilágítva is kellemes látványt nyújtott. Lantern egyáltalán nem izgatta magát, hogy a merénylője talán most száll le örökre. Másképp gondolkodott: ha leszáll, őt már nem veszélyezteti, bár kételkedett benne, hogy a titokzatos alak dolga végezte nélkül távozott volna.

Az út még Dijonig hosszúnak ígérkezett, Lantern pedig az egész napi megpróbáltatások után eléggé kimerült volt. Kulcsra zárta hát kabinja ajtaját és lefeküdt aludni. Az utazás hátralévő részében semmi különös eset nem történt.
Másnak reggel nyolcra a Dox expressz megérkezett a dijoni állomásra. Lantern már sokkal korábban felébredt és feszülten várta a megérkezés pillanatát. Ebben a városban kell lennie az öreg Baskervillenek. Ekkor kopogtak a fülkéje ajtaján. A detektív ajtót nyitott, de nagyon meglepődött: két rendőr állt előtte.
- Lantern Bail? - kérdezte az egyik egyenruhás.
- Személyesen, uraim -válaszolt Lantern.
- Ez esetben uram, megkérhetném, hogy fáradjon velünk?
- Természetesen - válaszolta a detektív úgy, hogy a hangjában a meglepetés egy pillanatra se érződött.
A két egyenruhást követve Lantern csakhamar a Dox Vasúti Társaság helyi irodájában találta magát. Leültették egy asztalhoz, majd vele szemben helyet foglalt a két rendőr is.
- Nem is tudom uram, hogy kezdjünk bele - habozott a bajszos rendőr.
- Javasolnám uram, hogy az elején - tette a csípős megjegyzést Lantern.
- Az ügy kényes. Tudni illik a Dox expresszeken hónapok óta egy gyilkos szedi az áldozatait. Kizárólag a Montélimar-Dijon útvonalon. Egy emberünk beszámolója szerint önt is megkísérelték megmérgezni a mostani út alkalmával. Szerencsére a tettes most az egyszer nem járt sikerrel - folytatta a rendőr.
- Igen, ennek jómagam is nagyon örülök - mosolyodott el Lantern. Ebben a pillanatban a vonat pincére jelent meg az ajtóban, majd belépett. Ő szólalt meg.
- Remélem Mr. Lantern nem sértettem meg a vonaton a viselkedésemmel. Nem szerettem volna senkinek sem felfedni az álcámat. Két hónapja próbáljuk becserkészni így az elkövetőt, ma végre sikerült.
- Magam is detektív vagyok, nem lett volna semmi, ha felfedi előttem, hogy ön valójában rendőr, nem pincér. Természetesen megértem fiatalember - nyugtatta meg Lantern. - Szabadna tudnom, ki volt a tettes?
- Madame Mina, az idő hölgy. A veje éppen előző évben szállt be egy, a Doxhoz hasonló vasúti utazási vállalatba. Úgy vélte, ha rossz híre megy a Dox expresszeknek, a gazdagok átpártolnak a másik céghez. Titkon viszonya is volt a vejével, egyáltalán nem a lánya jóléte motiválta. Szerencsére nem volt valami agyafúrt, ez az utolsó, gyenge próbálkozása a maga meggyilkolására eléggé könnyen elárulta számunkra, hogy ő a tettes. Elfogtuk, de nem is tagadta a vádakat. Mindent beismert.
Ez a hír megnyugtatta Lantert. Miután aláírta a vallomását, hogy meg akarták mérgezni, a Dox vállalat visszatérítette a jegye árának a tripláját kárpótlásul. Jól alakult a nap. Miután kilépett az irodából, úgy vélte, ideje eldöntenie, hogy merre tovább. Ekkor megpillantotta a szemben levő luxushotelt. Ha Baskerville a városban van, minden bizonnyal ott szállt meg.
Bement, majd foglalt maga számára egy lakosztályt. Miután kipakolt új szobájában az egyik kiszolgálófiútól kérdezte meg, hogy lakik-e a hotelben egy bizonyos Baskerville. A válasz hallatán ismét felderült. Anton Baskerville egy emelettel alatta, a 402-ben lakott már hetek óta. Lantern nagyon szerencsésnek érezte magát. Lesétált hát, hogy végre találkozhasson Baskerville-lel, és megmondja neki, a felesége (az a hárpia) várja otthon. Leért, 402, kopogott.
Az öreg úgy kis idő múltán kinyitotta az ajtót. Lantern illedelmesen bemutatkozott. Anton Baskerville nagyon rokonszenves embernek tűnt. Lanternt azonnal betessékelte és teával kínálta. A detektív elfogadta. Tapintatosan az öregnek a feleségére, és látogatásának okára terelte a szót.
- Nem megyek vissza ahhoz az asszonyhoz, még nem! Évek óta most élek igazán! Megfiatalodtam! Szabad vagyok, senki sem zaklat! - ellenkezett Baskerville.
- Mit kell tennem, hogy visszajöjjön velem? - kérdezte Lantern.
- Egy feltétellel megyek vissza. Ha előtte ön segít nekem abban, amiért én idejöttem - felelte az öreg.
- Mi lenne az?
- Segítsen megtalálni nekem az ősöm naplóját. Gilbert Baskerville itt élt Dijonban. Egy óriási kúriája volt a város szívében. Szegény öreg, mikor meghalt, az utódai minden holmiját lehordták a ház alatt elhelyezkedő pincerendszerbe. Ezt onnan tudom, hogy hónapokig tanulmányoztam a családom múltját. A naplónak is ott kell lennie - magyarázta Baskerville.
- Miért olyan fontos az a napló? - értetlenkedett Lambert.
- Gilbert Baskerville Napóleon jobbkeze volt. A barátja, a bizalmasa. Mindent ebbe a naplóban írt le, ami Napóleonnal történt. De mi okozta Napóleon hihetetlen sikerét? A legenda szerint egy titokzatos karkötő, melyet hatalomra kerülése óta hordott. Mikor 1814-ben Elba szigetére száműzték, a karkötőt elrejtette az ellenség elől. Azt hitte, nélküle is vissza tud térni az ország élére. Tévedett. Visszatért ugyan száz napig, de aztán megbukott. Waterloo végleg eltemette a hőst. Ezek után Szent Ilona szigetére száműzték, ahol később meg is halt. Gilbert ősöm viszont vele volt végig. Ha máshonnan nem, a naplójából kiderül, Napóleon hova rejthette a karkötőt Elba szigetén, hogy senki se találja meg. Ezért kell nekem az a napló - mesélt Anton Baskerville.
- Segítek magának. Ez sokkal nagyobb kalandnak ígérkezik, mint magát hazarángatni a feleségéhez -állt rá Lantern. - Kezet rá!- azzal kezet fogtak.
- Vagy egy kis bökkenő. A napló bár a régi kúria alatt van, a ház, mint említettem már nem a baskerville-ek tulajdona: kiállítás fog nyílni a házban éppen holnap - közölte Anton.
- Így arra céloz, az lesz a megfelelő alkalom arra, hogy a kiállítás ideje alatt kissé szemrevételezzük a pincerendszert is? - kérdezte Lantern.
- Arra, barátom - mosolyodott el Baskerville.

Így is jó - gondolta Lantern. Ha nem beszélnek, hát nem beszélnek. A legjobbnak látta, ha fogja magát és visszatér a kabinjába. Az imént megtörtént szituáció ugyanis felettébb különös volt. Ezen érdemes lesz kissé elagyalgatni, miközben a suhanó tájat nézi. Tisztán emlékezett arra, hogy az incidens a borral és azzal a titokzatos nővel igenis megtörtént. Viszont azt már egyáltalán nem értette, hogyan lehetséges az, hogy látszólag még a személyzet sem vett tudomás az esetről. Pontosabban szólva tagadja, hiszen mikor megtörtént, a pincér ott tartózkodott és látta is az egészet, csak nem avatkozott közbe. Vagy tényleg ő őrült meg? Semmiképp, ez kizárt. Akkor mégis mi történhetett?

Az út Dijonig nagyon hosszúnak ígérkezett, hiszen a luxusszerelvény gőzmozdonya kellemes utazótempót vett fel. Lanternnek jobb híján maradt az elmélkedés és az eset fejtegetése. Ráadásul kínzó fejfájás is gyötörte. Minél jobban próbálta maga előtt felidézni a hölgy arcát és az elkábításának a pillanatát, az emlék egyre kuszábbá és homályosabbá vált. Ördögi kör.
A legjobb, ha nem ül itt tovább tétlenül, hanem körbenéz a vonaton, hátha lesz, aki mégis látott valamit az esetből. Visszatért ismét az étkezőkocsiba, hogy jobban körbenézhessen, felkeresse az eset szemtanúit. A pincér szúrós pillantást vetett rá, de megjegyzést nem fűzött Lantern visszatértéhez. A detektív viszont kérdezni kezdett a munkaerőtől:
- Pár órával ezelőtt ennél az asztalnál (kezével rábökött a megfelelőre) egy idős asszonyság ült. Lenne olyan szíves, hogy megmondja esetleg a nevét? - kérdezte.
- Az idős Mina, mióta az eszemet tudom ezzel a vonattal közlekedik. Minden hónapban meglátogatja a Dijonban élő lányát és vejét. A férfi befektető, ezért kellett elköltözniük Montélimarból. De ezt majd ő elmeséli bővebben, ha akarja. Remélem kielégítő volt a válaszom, tisztelt uram. Ha nem gond, most foglalkoznék a többi fogyasztó vendéggel - zárta le a párbeszédet a pincér, jól megnyomva a fogyasztó szót. Lantern észrevette, a pincér ugyan olyan flegma vele, mint akkor, amikor az incidenséről kérdezte. A legjobbnak látta, ha felkeresi most ezt a bizonyos Mina asszonyságot, hátha ő többet szándékozik nyilatkozni a történtekről.

A vonat elején kis idő múlva sikeresen belebotlott a kalauzba, akitől megkérdezte, melyik a hölgy fülkéje.
- Madame Mina fülkéje az első vagonban a 341-es, uram, de ha ott nem találja, akkor a vonat végében van. Onnan szokta kémlelni a tájat. Kissé furcsa a hölgy.
- Lekötelezett monsieur, további jó munkát - köszönte meg az útbaigazítást Lantern.
Visszaindult a vonat hátulja felé, hogy végre többet megtudhasson a vele megtörtént "bűntényről".  Mert magában addig őrlődött, hogy eldöntötte, ez igenis egy súlyos bűneset volt, hogy egy nő galád módon tőrbe csalta és elkábította, majd átöltöztette őt. Amint magában dúlt-fúlt, megérkezett a szerelvény legvégére. Az utolsó vagon különleges volt: a végében aprócska szabadtéri terasz helyezkedett el, melyről csodás kilátás nyílt a vidékre és a távolodó magas hegyekre. Lantern maga is elámult a pompás látványtól, mikor kilépett az ajtón.
- Csodás, igaz? Minden alkalommal kijövök ide és megcsodálom, mikor erre utazom - szólalt meg az idős hölgy. Lantern felismerte, hogy ő volt az, aki az étkezőkocsiban tartózkodott, mikor vele megtörtént az eset. Egy távolabbi asztalnál ült, de jól láthatott mindent.
- Jobban érzi már magát? - szólalt meg ismét a nő. - Nem tudom mi ütött magába az étkezőkocsiban, de nagyon megrémültem mikor láttam önmagából kikelni. Ha ennyire nem bírja az alkoholt, inkább kerülje kedvesem. Én is ezt teszem.
- Micsoda? Sajnálom asszonyom, de nem egészen értem, hogy mire gondol.
- Valószínűleg nem emlékszik, hogy mit is művelt ott - nevetett fel a hölgy. - Az első bor után kissé kótyagossá vált, majd nehezen bekapkodta az ételt, amit rendelt. Ezek után hangos kurjantással magához hívta a pincért és kért még egy pohár bort. Ekkor már a nyakkendőjét lazította, mert a feje elkezdett verejtékezni és vörösödni. Úgy nézett ki, mint egy rák. A pincér megérkezett a borával, melyet én már nem adtam volna oda önnek, megjegyzem. Maga elvette a bort, de olyan állapotban volt, hogy magára öntötte az egész pohárral. Ezután elkezdett beszélni valakihez, hogy "semmi nem történt asszonyom". Elindult nehezen vissza a kabinjához, közben végig hátrafelé mondogatta, hogy "nem kell követni, igazán" "egy folt nem a világ, megoldom rózsaszálam". Ezután bement a kabinjába. A pincér és a személyzet még egy tagja viszont még várakozott az ajtó előtt, hogy meggyőződjön, minden rendben van önnel. Ekkor pedig pár perc múlva kidobta a folyosóra a boros zakóját, majd becsapta a fülkeajtót ismét.
- És eztán pedig elaludtam... - mondta fojtott hangon Lantern, miközben már megvilágosodott előtte az egész eset.
- Köszönöm asszonyom, nagyon sokat segített! - hálálkodott a detektív a hölgynek, majd elindult befelé.

Gyorsan visszasietett a kabinjába és lázasan agyalni kezdett. A konklúzió az előbb hallottakból egyértelműen levonhatóvá vált: valószínűleg meg akarták mérgezni, csak a tettes nem volt valami tapasztalt. Nem igazán tudta, hogy milyen szer lehetett, de sejtette, hogy nem megfelelő arányba kaphatta, vagy pedig nem is megfelelő mérget csempésztek a borba. Emiatt történhetett meg az, hogy csupán nagyon erős hallucinációk léptek fel nála. Képzelte az egészet, az ördögbe is! Leöntötte magát bekábulva, majd beszélgetett a levegővel és elindult a kabinjába. Ott már teljesen hatni kezdett a szer, hiszen úgy emlékezett egy nő kábította el. Közben nem volt ott semmiféle nő! Valószínűleg kábultan lekapta zakóját, mivel pedánsságát még ilyen illuminált állapotban sem tudta levetkőzni, a zakót kidobta a folyosóra, melyet a személyzet aztán elvitt, ő pedig hirtelen elájult és mélyen aludt hosszú ideig. Valószínűleg a pincér igazat mondott az eset után, hiszen tényleg az önhibájából történt az ital kiöntése. Az így felvázolt történet pedig megmagyarázta, miért is volt vele ilyen flegma a pincér. Elvégre ki szereti, ha egy őrült utas tartózkodik a vonaton?
A rejtély egy részét tehát sikeresen megoldotta Lantern, viszont ez újabb kérdéseket vetett fel benne: Ki akarta őt megmérgezni és miért? A tettes valószínűleg még a vonaton tartózkodik, hiszen csak Lyonban és Dijonban fog megállni a vonat, így nem szállhatott le. Sőt, a tettesnek tudnia kellett azt is, hogy mit rendelt, bár ehhez a következtetéshez nem kellett sok ész.

Ebben a pillanatban a vonat fékezni kezdett, majd megállt. Lantern kitekintett az ablakon és egy takaros kis állomást pillantott meg, épületének homlokzatán a következő felirattal: Sarras. Tehát ez a falunak neve. Vajon miért álltak meg itt? Ez teljesen eltért az útitervtől, nem is említette ezt senki a felszállásnál. A többi utast is váratlanul érte a hirtelen megállás. Sorra nyíltak ki a kabinok ajtajai és fürkésző tekintetek keresték a kalauzt, hogy információhoz jussanak. A kalauz viszont már a peronon járt, ahol valószínűleg a helyi állomásfőnökkel beszélgetett. Sajnos nem lehetett hallani, mit mondanak egymásnak, csak annyit, hogy az állomásfőnök valamit közölt, a kalauz pedig erre komolyan bólogatott és a fejét vakarta.
Lantern úgy vélte, ideje kicsit többet megtudni ennek a nem betervezett megállásnak a hátteréről. Leszállt a vonatról, és odament a peron végén álldogáló kalauzhoz.
- Elnézést uram, szabad megtudni, hogy miért állt meg a szerelvény ezen a kis állomáson? - kérdezte a detektív.
- A franc essen ezekbe a felújítási munkálatokba! - bosszankodott a kalauz. - Maximum két órányira lehetünk a lyoni főpályaudvarról, és most érkezett ide a hír, hogy a fentebbi szakaszon síntörés és baleset történt. Emiatt nem mehetünk tovább. Természetesen ne aggódjon, a Dox vállalat megfelelően kárpótolni fogja önöket, ezt elmondhatja a többi utastársának is. A legjobb, amit most tehetnek, hogy szétnéznek a faluban egy-két órácskát, vagy a vonaton maradnak és várnak. Délután hat óra előtt úgysem fogunk tovább indulni, ezek a hírek.
- A faluban éppen most van az alapítási ünnepély. Nyolcszáz éves Sarras! Érezzék jól magukat és kérem, ne bosszankodjanak az eset miatt! - javasolta az állomásfőnök Lanternnek és a mögötte szép lassan összecsődülő utasközönségnek.
- Ez valóban egy igen kellemetlen esemény uraim. Remélem mihamarabb sikerül orvosolni a hibát. Sarrasban szétnézni, elvegyülni a fesztiváli forgatagban pedig remek programnak hangzik - mondta Lantern és kihúzta magát. - a magam részére ezt a programot választom.

A detektív elhatározta, csakugyan szét fog nézni a kicsiny faluban, hiszen még csak négy óra lesz, ötnél hamarabb nem várható az indulás. Abban viszont csak reménykedett, hogy az ő merénylője nem próbálkozik meg újabb rafinált trükkel, hogy likvidálja személyét. Megigazította keménykalapját és elindult megnézni az ünnepséget. A vonat utasai közül többen követték példáját.

Ha úgy gondolod, remekül tudnád folytatni a megkezdett történetet, ragadj klaviatúrát és írd meg Te az aktuális folytatást! Mindezt hogyan? Mi általában naponta közöljük felváltva a történetek egyes epizódjait, melyet este 8 óra után teszünk közzé. Ha szeretnéd, hogy a következő napi az általad elképzelt folytatás legyen, akkor azt jelezd még aznap a kalandsztori@gmail.com címen, ahol egyeztetünk, majd küldd el ugyancsak ide a folytatás szövegét. A szabályokat természetesen neked is be kell tartanod, fontos ugyanis, hogy az aktuális szöveg passzoljon az eddigiekhez, ne tartalmazzon ellentmondást és megfelelő folytatási lehetőséget is nyújtson.
Történetet kezdeni és befejezni még nincs lehetőségetek. A későbbiekben erre is lesz mód olyan formában, hogy például az olvasók egy hétig megírhatják az aktuális történet általuk legjobbnak vélt befejezését, majd ezeket is közzétesszük és kiválasztjuk a legjobbat.

A lehetőségek végtelenek, csak közreműködő kalandorokra van szükség hozzá. Éppen ezért mesélj rólunk ismerőseidnek, ajánld oldalunkat kalandkedvelő barátaidnak! Ne feledjétek, közösen minden izgalmasabb, majd meglátjátok! Addig is kalandokra fel!