Max bólintott, felvette az öreg kulacsát, megveregette a vállát, és sebesen elindult vissza a civilizációba, hogy minél előbb eljuthasson Machu Picchuba. A víz megtalálása idővel szinte a rögeszméje lett. Arról viszont már letett, hogy Hans barátjának ad egy cseppet is. Nem szerette volna ilyen állapotban látni mesterét…

Gondolataiba merülve visszagyalogolt a partra, beevezett a hajóhoz, majd San Salvador partjai felé vette az irányt.
Peruba másnap délelőtt érkezett meg, és úgy gondolta, tarthat egy pihenőnapot, mert napok óta rohant, nem aludt egy rendeset sem. A következő nap reggel összepakolta kalandorfelszerelését, és nekivágott, hogy meghódítsa Machu Picchut, a legkülönlegesebb inka romvárost.

A legegyszerűbb megközelítési módja az ősi romoknak a vasúti közlekedés volt. Mikor megérkezett a hegy lábához, rájött, hogy mi is a modern kalandorok legbosszantóbb ellensége: a rengeteg turista. Idevonulnak fényképezőgéppel, ordibálnak, szórakoznak. Max jobbnak látta, ha megvárja az estét, amikor már mindenki visszavonul a kényelmes szállodájába. Akkor jön majd el az ő ideje.
A nap további részében a romok között sétálgatott, üldögélt. Igyekezett olyan helyeken tartózkodni, ahol viszonylag kevés ember fordult meg. Közben volt ideje rendesen átgondolni az elmúlt napok eseményeit. Hans eltűnt. Valaki elrabolta. Valaki, akinek minden bizonnyal a víz kellhet, és azért cserébe tartja fogva öreg mesterét. Viszont ha cserét szeretne az illető, addig Hans haja szála sem fog görbülni, tehát sokkal biztonságosabb helyen van, mint ott, ahova ma Max készült. Ez megnyugtatta. Az inkák hegyi birodalma 500 évvel ezelőtt hihetetlen módon el volt szigetelve mindentől, mégis, mindenféle földi java megvolt az itt élőknek. A helyiek minden bizonnyal, (Huan utalása pedig megerősítette ebben) a Sötétség Földjének titokzatos segítségével kereskedtek más népekkel, köztük a taxilai lakosokkal, így jutva olyan termékekhez, ami nekik itt, ezen a vidéken nem volt elérhető. Már csak azt kellett megfejtenie, hogy a helyiek miképpen jutottak be a különleges területre. A nap további része is lázas agyalásból állt, míg nem elérkezett a napnyugta, amire Max olyannyira várt. Este tíz körül már a legutolsó turisták is elhagyták a területet. Max abban biztos volt, hogy az éjfél itt is passzol. A bolygó különböző pontjain ez mindig máskor van, és így tökéletesen megvalósítható volt az, hogy a kereskedők sosem tudták, a Sötétség Földjén kik hagyták ott áruikat, hiszen mindenki más-más időpontban járt odabent a nagy fa tövénél.
Már este 11 óra volt, de Max kitartóan járkált a romváros utcáin, hogy megtalálja azt a helyet, ahol minden bizonnyal az átjárási feltétel is adott volt, de eddig egy helyszínt sem ítélt megfelelőnek. Fél 12 után pár perccel viszont elért a Források Útjához. Ezt az utat 16 kút szegélyezte, és a végén helyezkedett el a fő forrás. Ez lesz az a hely, gondolta Max. Az inkák különös módon tisztelték a vizet, ezért szinte bizonyos, hogy ez lesz a kulcs. Most már csak várnia kellett. Ahogy közeledett az éjfél, egyre nagyobb felhők úsztak Machu Picchura, és a hegycsúcsra. A környező hegyek szinte belevesztek a felhők homályába. Különleges természeti jelenség volt. Az idő egyre ködösebbé vált, de a köd legsűrűbb pontja szemmel láthatóan a fő forrás környékén helyezkedett el: azon szinte lehetetlen volt átlátni.

Elérkezett az éjfél, és Max már tudta, hogy mit kell tennie. Határozott lépésekkel belegyalogolt a köd sűrűjébe. Csak lépdelt folyamatosan, közben érezte, hogy a köd teljesen körülöleli testét, és már az orra hegyéig sem látott el. A menetelést nem hagyta abba, kíváncsisága sokkal nagyobb volt, mint félelme. Feltűnt neki, hogy szinte már nem is a talajon lépdel, csupán a semmiben kapadozik, és érdekes módon a várost szegélyező közeli kőfalnak sem sétált neki a nagy ködben. Valószínűleg már máshol járt. Elérte a Sötétség Birodalmát. A ködöt felváltotta a koromfekete sötétség, amire a legtalálóbb szó igazán a semmi volt. Max lassacskán úgy érezte, ismét szilárdul a lába alatt a talaj. Táskájából előkotorta a nagyteljesítményű lámpáját, és kezébe vette. A bekapcsolása viszont teljesen feleslegesnek bizonyult, mert ebben a pillanatban megpillantotta maga előtt a feljegyzésekből ismert ősi óriásfát, mely fényesen világított a sötét semmi közepén. Max szeme felcsillant, és szapora léptekkel odament a fa tövéhez.
Óriási gyökérzete volta fának, a körülötte levő talajt teljesen behálózta. Kalandorunk a gyökerek között kutakodott, sejtette, hogy itt lesz a következő nyom, ami elvezeti őt a forráshoz.
Megpillantotta amit keresett: egy alagút bejárata tárult fel az egyik gigantikus gyökér alatt, éppen akkora, hogy egy ember könnyedén befért rajta. A fa magából az anyagából bocsátotta ki az ezüstös csillogást, mely mindent bevilágított. A kereskedők valószínűleg sosem vették észre ezt a rejtőzködő alagutat a gyökerek között, csupán Huan. Max lement a járatba, egyenesen a fa alá. Egy picinyke terem volt az alagút végén, ahol vízcsobogás törte meg a csendet, és a rengeteg gyökér mind a forrásvízbe nyúlva szívta fel az éltető folyadékot, miközben ezüstös csillogásukkal szinte vakító fénnyel árasztották el az üreget.

Itt volt hát. Annyi kutatás után Max végre megtalálta az örök fiatalság forrását. Különös vágy fogta el, hogy odarohanjon, és beleigyon a vízbe, de eszébe jutott Huan, akiből egy tehetetlen őrült vénembert varázsolt a folyadék, kinek szinte megváltás lett volna a halál. Ezt nem szerette volna, így visszafogta vágyait. Elővette Huan kulacsát, és óvatosan leguggolt a vízhez. Megmártotta a kulacsot, mégpedig ügyelve arra, hogy a folyadéknak egyetlen cseppje se érjen a bőréhez. Eztán elővette fényképezőgépét, hogy különös perverziójának hódoljon: imádta dokumentálni a felfedezett helyszíneket. Gépével kattintott párat, de csakhamar be kellett látnia, hogy minden próbálkozása hasztalan. Az összes fénykép kiégett, csupán hófehér semmi került mentésre a memórián. A hely nem adta magát.

Max gondosan elcsomagolt, majd megfordult, hogy felkúszik a járaton. Ekkor váratlan fordulat történt: a szikla, ami ált, hirtelen megmozdult, Max pedig elcsúszott. Ügyetlen volt. Kapadozott, próbálta elkerülni az elkerülhetetlent, kétségbeesetten próbált fogást találni a gyökerekben, de nem ment: a fiatalság forrásának vize elnyelte őt. Nagyon megriadt, a víz körülölelte és ő pedig elkezdett kapálózni. Pánikszerűen próbált a partra jutni, miközben rengeteg vizet is nyelt. Percekig próbált fogást találni a vízbe lógó nyirkos, csúszós ezüstös gyökereken, míg végül az egyik segítségével ki tudta magát húzni a partra. Hosszasan feküdt pihegve a földön, közben mindvégig a forrást bámulta, és egyetlen dolog járt a fejében: „Beleittam”. Akármennyire is próbálta tagadni, hogy ez megtörtént, csak önmagát verte volna át. A vízből való kijutás küzdelmei alatt akaratlanul is nyelt le belőle. Érezte is, mert teste olyankor egy pillanatra érdekes módon elzsibbadt és gyomra összerándult.

Ezek tények Max, ez volt a sorsod. Kelj fel, mozdulj! Indulj visszafelé, itt már nincs semmi dolgod! Majd megpróbálsz vele együtt élni, mondogatta ezt magának, még mindig a földön fekve.
Erőt vett magán, talpra állt. Még mindig csurom víz volt. A forrásra rá sem nézve elindult visszafelé az alagúton. Átmászott a gyökerek sűrűjén, és maga mögött hagyta a fát is. Gyűlölte a helyet, de leginkább magát és kalandvágyát. A vizet még elviszi Huannak, majd megkeresi Hansot. Ez volt a terve. Belegyalogolt a sötétbe, és csak ment-ment. Várta, hogy pillanatokon belül visszatér Machu Picchu romjai közé, de hirtelen ismét vízbe csobbant.

Elmerült, de gyorsan a vízfelszínre tört. Látta a napfényt, és hogy ez már nem a Sötétség Földje. Rossz helyen jutott ki. A taxilai tónak a közepén volt, és egy csónak közeledett felé a partról: Lucia Sin és csapata azóta is itt kutakodott. Mindkettőjüket meglepte a váratlan fordulat…

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.