Max soha nem hagyta volna cserben mesterét. Tudta, hogy azonnal a szigetre kell mennie...

Állj csak meg egy percre, Max! - gondolta magában. Az öreget biztosan nem erre a szigetre vihették. Egyébként meg semmi értelme nem lett volna most ő utána eredni, hiszen nem tudhatta, merre vitték mesterét, és belül is mást gyanított. Tegnap nagyon elhamarkodottan kutattak a levéltári dokumentumok között. Valami elkerülhette a figyelmüket. Érezte, így valami nem igazán passzol. Semmi logika nem lett volna abban, hogy Huan visszatért Gibraltár közelébe, hiszen a víz már a rögeszméjévé vált. Valószínűbbnek tűnt, hogy Florida partjaihoz közel maradt öreg korában is. Fogta magát, és elindult vissza levéltárhoz…

- Hans története -

„Max, minek akarjuk mi még ezt a vizet?”
„Hans, ismersz. Ha egyszer nyomon vagyok, végigmegyek a célig. Egyébként meg: édesapámat és édesanyámat már elvesztettem. Téged nem szeretnélek!” – Hans fejében csak ez járt, mióta ez a párbeszéd lejátszódott a kocsiban, mikor Luciáékat hagyták maguk mögött a Taxilai éjszakában. Ő már öreg volt, tudta is jól ezt magáról. Megette a kenyere javát, ahogy mondani szokták. Szép élete volt, de mint minden ezen a világon, az élete is múlandó. Békés öregkort képzelt el magának, és fájdalommentes, nyugodt halált. A halált mindig is az élet részeként képzelte el, nem félt tőle. Elfogadta. Az meg soha az életben nem fordult meg a fejében, hogy ő egyszer majd át szeretné verni a kaszást. Maxet fiaként szerette, de konoknak is tartotta bizonyos dolgokban: mindig makacsul ragaszkodott igazához, amiből sosem engedett azután. Mikor Max megemlítette, hogy ő már miatta keresi tovább a vizet (amire ő, kikéri magának, sosem buzdította), Hans gyomra összerándult. Vitát nem szeretett volna, de azt sem, hogy holmi legendás folyadékok elfogyasztása után örök fiatalságban él tovább ezen a bolygón. Mikor Max és ő megérkezett Gibraltárba, már tudta, hogy megpróbálja majd megakadályozni ezt a fölösleges kutatást. A hajózási levéltárban, mikor Max elintézett egy hosszasabb telefonhívást Carlával, a titkárnőjével, Hansnak elég ideje volt arra, hogy a kézzel fogható, pontosabb információkat tartalmazó feljegyzéseket Huan Ponce de Leónról kiválogassa, és a már hasztalannak ítélt papírok közé rejtse. Max nem vett ebből észre semmit, hiszen kapkodós hajlamáról az öreg is sokat tudott. Aztán a tegnap délután végképp megerősítette döntésében. Max egyből hajóra akart szállni, még téves információkkal is, de szerencsére a hajó aznap már nem ment, így meg egy hotelben kellett tölteni az estét.
Hansnak volt ideje átgondolni tervét, melyet, miután hallotta, hogy Max szuszogva alszik, meg is valósított: Papírra üzenetet írt:

"A barátodat magammal vittem. Hagyd el a várost, és talán életben hagyom. Ne bolygasd a múltat..."

Az ágyára helyezte, majd késével megvágta bal kezén a kisujját, és a vérét szétkente az ágyneműjén. Eztán óvatosan kilopózott a szobából. Tette kegyetlen volt, de legalább Max kedvét talán elveszi a kutatástól. Hans eztán fogta magát, lement a tűzlépcsőn (hogy a hotel személyzete ne láthassa meg), majd a reptéren jegyet kért a leghamarabbi, hazafelé induló gépre.

Ez történt hát az öreg professzorral, de lássuk, hogy is haladt Max. A levéltárba visszatérve újra kikérte a hölgytől az iratokat. Átnézte újra az összes papírt, és most olyanokat is felfedezett, melyeket tegnap talán kapkodása miatt észre sem vett. Az alábbi szövegrész volt rajta:

„Puerto Rico-ból csak 1521. július 1-jén, Florida nyugati partján kötött ki. A helyi indiánok heves támadással fogadták őket. Ponce de León maga is megsebesült, egy mérgezett nyíl találta el. Pár nappal később belehalt sérüléseibe, de egyesek beszámolója szerint a Conception szigetre vonult vissza, hogy ott érje el a halál magányosan.”

Na, ez már sokkal jobban hangzik, gondolta Max. Az öreg Hans nyomát úgysem találná egyedül, így gondolkodott. A rendőrségen bejelentette, mint eltűnt személyt, de többet nem tehetett elegendő nyomok hiányában. Ha megszerzi a vizet, az öreg akármilyen állapotban is lesz, belekortyol, és helyre jön. Max megérzései általában jók voltak, és most úgy érezte, az öreg bár eltűnt, biztonságban van.

A Conception szigethez legközelebbi reptér San Salvadoron volt. Ide érkezett meg Max gépe is a másnap hajnali órákban. Bár egy nagy kaland közepén járt Max, a nxaralós hangulat egyből elkapta, amikor a sziget strandján sétált, hogy elérje a kikötői részt és megfelelő kishajót bérelhessen abból a célból, hogy eljusson a Conception szigetre. Kis idő leforgása alatt talált magának megfelelőt. A tulajdonostól két napra vette bérbe, gondolva arra, hogy esetleg elnyúlik a szigeten való tartózkodása.

A víz kristálytiszta volt, az ég gyönyörű kék, Max hajója pedig sebesen szelte a habokat.

Nem tellett sok időbe, míg odaért a teljesen lakatlan(nak látszó) szigetre. Ledobta a horgonyt, és gumicsónakban kievezett a partra. A sziget apró volt, pár óra alatt akár körbe is lehetett volna járni a tengerparton, de Max felfedezte: füst száll az égbe a sziget közepe felől. Elindult hát megkeresni a tüzet rakó idegent. Körülbelül 15 percet menetelhetett az erdőben, mikor végre megtalálta a keresett tűzrakóhelyet. Mellette pedig egy furcsa alakot…
Egy hihetetlenül ráncos vénember ült egy farönkön. A bőre úgy nézett ki, mint valami élőhalottnak: ráncos volt és aszott. Ekkor döbbent rá Max, hogy ki is ez az öreg: Juan Ponce de León, több mint ötszáz éves élő roncsként görnyedt előtte.
Tehát ezt teszi az örök fiatalság forrásának vize az emberrel. A haláltól ugyan megvéd, de az öregedéstől nem, állapította meg Max. Sajnos hiába tudott spanyolul, Juan valószínűleg még nem ezt a változatát beszélte a nyelvnek. Sőt, nem is tűnt úgy, hogy még tudna beszélni. Mióta meglátta Maxet, hörgött, és szánakozó, kérlelő tekintettel bámult rá. Úgy nézett az új jövevényre, mintha valamit kérni szeretett volna tőle. Max erre rájött, és közelebb lépett az öreghez. Ekkor fedezte fel a Juan nyakában lógó kulacsot, melyből már kifogyott a folyadék. Valószínűleg a forrás vizét tartatta benne. Az öreg nehézkes mozdulattal leakasztotta a kulacsot nyakából, azt Max felé tolta a földön, majd ujjaival egy ábrát rajzolt a porba, melyet a kalandor egyből felismert. Egy tájat ábrázolt, jellegzetes formájú hegyek körvonalaival: Machu Picchut. Ezek szerint a forrás ott található, és Huan azt szeretné, hogy szerezzek neki még a vízből. Max bólintott, felvette az öreg kulacsát, megveregette a vállát, és sebesen elindult vissza a civilizációba, hogy minél előbb eljuthasson Machu Picchuba. A víz megtalálása idővel szinte a rögeszméje lett. Arról viszont már letett, hogy Hans barátjának ad egy cseppet is. Nem szerette volna ilyen állapotban látni mesterét…

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.