A két kalandor most érezte igazán az útjuk alatt, hogy itt bizony nagy baj lesz. Ritka pillanatnak számított az, amikor a saját megbízójuk és még tucatnyi felfegyverkezett katona fog rájuk fegyvert.
- Gondolom ez váratlan fordulatnak számít mindkettőjüknek, ahogy elnézem a bamba arckifejezésüket. - jegyezte meg gúnyosan Lucia. - Ne féljenek,  életben maradnak, viszont a megbízatásuk ezennel véget ért. Innentől mi folytatjuk a kutatást.
- És persze gondolom a Thermal Aqua Múzeum sem létezik. - mondta idegesen Max, miközben utálta magát, hogy még ahhoz is lusta volt, hogy beírja a múzeum nevét a Google-be.
- Helyes következtetés fiacskám! - mondta Lucia. - Minek nekem múzeum, mikor annál létezik jövedelmezőbb? A szépségipar a tökéletes befektetés uraim! Abban van a pénz! Az örök fiatalság forrásának egyetlen cseppjéből forradalmi fiatalító krémeket leszünk képesek gyártani.
- Maga utolsó szemét ribanc! - kiáltotta dühödten Max.
- Engem egy fiatalember keresett fel, gondolom ő is beépített ember volt - mondta Hans.
- Oh, milyen modortalan vagyok, ha már így összegyűltünk, bemutatnám a fiamat, Haroldot. - kacagott gúnyosan Lucia. A zsoldosok csapata mögül egy fiatalember lépett elő, akinek személyében Hans egyből felismerte saját megbízóját. Jól át lettek verve.
- Rendben asszonyom, elmondjuk mit tudunk, a többi meg már a maguk dolga. Pontban éjfélkor kell beevezni a tó közepén megjelenő ködfelhőbe. A legenda szerint onnan nyílik a Sötétség Földje, ahol víz van. Ennyi információnk van csupán, most pedig további jóestét. Gondolom akkor elmehetünk... - szövegelt Max.
- Takarodjanak, én úgysem szeretek gyilkolni. Üzletasszony vagyok, nekem a pénz a barátom.

Max megragadta az öreg Hans karját, és kihúzta rémült barátját a katonák tekintetének sűrűjéből.
- Gyere, minél messzebb jussunk ezektől. - súgta oda mesterének.
- Öcskös, jó döntés volt, hogy elmondtad, mit kell tenniük? - kérdezte Hans, mikor már jóval messzebb jutottak a tótól. A kocsijukat szerencsére távolabb tették le, így nem tűnhetett fel Luciáéknak, hogy azzal mentek tovább, főleg a sötét miatt, és hogy Max fényszórók nélkül vezetett.
- Bizony jó volt Hans. Először is: élve megúsztuk. Másodszor: nyertünk egy napot, mert mint tudjuk, éjfél csak 24 óra múlva lesz, addig meg kénytelenek lesznek itt rostokolni. Harmadszor: a kereskedők a Sötétség Földjére cserélni jártak mindig is, a történet szerint "Azt azonban nem tudják, kik is azok, akikkel kereskednek". Ebből az következik, hogy mások is bejártak oda, akik szintén letették áruikat. Így ha más népek történelmében utánanézünk, minden bizonnyal csak találunk valamelyiknél ilyesféle utalást. Legalábbis ebben bízom.
- Nem rossz ötlet, szerintem a spanyol Juan Ponce de León is így gondolkodhatott, amikor eljutott hozzá a hír a kiszáradt tóról. Éppen ezért kezdett el kutakodni az amerikai kontinens partjainál. Jó ötletnek tartanám, ha az ő feljegyzéseiben néznénk meg, mire is jutott igazán, és úgy folytatnánk az utunkat. - elmélkedett Hans.
- Szerintem is így kellene tennünk. Visszamegyünk a hotelbe, összepakolunk, és már le is lépünk erről a helyről. Egyébként sem kedveltem annyira. Túl unalmas két ilyen kalandkedvelő egyénnek, mint amilyenek mi vagyunk. - erősítette meg Hans javaslatát Max.

A hotelhez éjjel fél kettőre értek vissza, felmentek a szobába, amit szerencsére senki nem rabolt ki, majd mindketten átgondolták, melyek voltak azok a dolgok, amiket maguknál hordtak, amikor megbízóikkal találkoztak. Valószínűleg azon lehetett egy poloska, mellyel sikeresen bemérték tartózkodási helyüket, és követték őket egyenesen Taxiláig. Ez a procedúra durván fél órát vett igénybe, de rendkívül hasznosnak bizonyult, hiszen így ismét "árnyékban" utazhattak tovább. Végül 8 tulajdonuktól kellett érzékeny búcsút venniük, amelyekről úgy vélték, poloska lehet rajtuk.
- Max, minek akarjuk mi még ezt a vizet? - kérdezte Hans. - Elvégre Luciáék nem találják meg az alapján, amit mondtál nekik, nekünk meg nem kell. El van az ott, ahol eddig volt.
- Hans, ismersz. Ha egyszer nyomon vagyok, végigmegyek a célig. Egyébként meg: édesapámat és édesanyámat már elvesztettem. Téged nem szeretnélek! - zárta le a beszélgetést Max, észre sem véve az öreg rosszalló fejcsóválását.

Miután végeztek a szállóban, ismét kocsiba pattantak, és elindultak vissza Iszlamabadba, hogy a legelső repülőgéppel Spanyolországba utazhassanak. Max emlékei szerint, miután Juan Ponce de León befejezte felfedezéseit, visszavonult egy Csendes-óceáni picinyke szigetre, ahol békében élt halála napjáig. Csak Max már nem emlékezett, hol is van ez a sziget pontosan, és mi a neve. Éppen ezért úgy gondolta, a Gibraltári Hajózási Levéltár majd választ ad erre a kérdésére...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.