...A hotelt könnyen megtalálta. Leparkolt elé kocsijával, és elindult a bejárat felé, hogy végre találkozhasson öreg barátjával...

A hotel nem volt valami kirívó, egyszerű puritán kinézetével könnyen beleolvadt az őt övező épületek sűrűjébe. Hotel Paxall - hirdette egy haloványan villogó neonfelirat az ablakban. Hát, legalább tömeg, az biztosan nem lesz odabent, gondolta Max, és belépett az ajtón, egyenesen a hallba. Nem csak hogy tömeg nem volt, de egyetlen árva lélek sem tartózkodott a helyiségben. A recepcióspult mögött sem ült senki, és látszólag az összes szobakulcs a helyén volt, egy kivételével (a tizenkettes), legalábbis erről tanúskodott a falon levő tábla, amire fel voltak akasztva. Hans tehát a tizenkettes szobában szállhatott meg. A falon elhelyezett térképet átnézve Max látta, hogy a szoba az első emeleten, a lépcsőtől balra van.

El is indult fölfelé. Bekopogott. Kisvártatva Hans ajtót nyitott neki, és betessékelte a szobába. Az öreg egész éjjel nem alhatott, legalábbis erre lehetett következtetni abból, hogy a szemei nagyon karikásak voltak, és tipikusan a Hans-féle "megfejtettem a titkot" mosoly terült szét fáradt arcán. Max nem is terelte a témát, ő is kíváncsi volt, mire jutott. Üdvözölte régi barátját, majd várta, hogy az elkezdje mesélni az új fejleményeket.
- Örülök, hogy ilyen hamar megérkeztél öcskös! - kezdte Hans. - Ezek szerint megtaláltad az igazi levelemet. Az ott mellékelt forrásszöveget előtte pár nappal kaptam postán egy fiatalembertől. Bár személyesen nem találkoztam vele, a lvevelében azt írta, hogy a Thermal Aqua Múzeum megbízásából ír nekem, hogy kutassan fel az ereklyét.
- Ez remek, akkor legalább azonos a megbízónk. Engem meg Lucia Sin keresett fel személyesen az irodámban, ugyan ettől a múzeumtól. - közölte Max.
- Akkor fiam, tényleg a legfontosabb ezek utána az együttműködés! Kész szerencséd, hogy azonos a munkaadónk, mert különben itt rögtön meg kellett volna, hogy öljelek téged. - mondta Hans, majd nagy mosolyra húzódott a szája. Max mindig is kedvelte az öregnek a fekete humorát. Tudta, sosem bántaná. Előbb lenne Hans öngyilkos, mintsem, hogy ő ellene fordulna.
- Inkább térj a tárgyra Hans, látom, alig várod, hogy megoszthasd velem az új elméleteket.
- Nos, igen. Ahogy a forrás említi, régen ezen a vidéken virágzott a kereskedelem. A várostól keleti irányba elhelyezkedő két hegy között húzódott a legforgalmasabb kereskedelmi útvonal a vidéken. Mindenki Taxilába járt elcserélni a portékáját az itteniekkel, mert a helyiek ismerték a Sötétség Földjének bejáratát, és így változatos termékekkel térhettek vissza onnan. Mindig olyat hoztak, amire éppen szükség volt. Legendák keringtek arról, hogy hogyan jutottak el a nagy fa tövéig. Egy nemrég birtokomba került másik feljegyzésen, melyet tegnap a helyi múzeumtól szereztem meg, úgy tartják, a helyiek a közeli tóhoz jártak el kereskedni éjszakánként. Fogták a termékeiket, ladikokba pakolták őket, megvárták az éjfélt, és beeveztek a tó közepe felé, ahol állandóan titokzatos köd nyelte el őket. Miután visszatértek, mindig változatos rakománnyal megrakodva kötöttek ki, melyeket a Sötétség Földjéről hoztak.
- Akkor ne késlekedjünk! - monta Max izgatottan. - Szerelkezzünk fel, és induljunk el mi is ahhoz a tóhoz! Már az éjjel megoldhatjuk a rejtélyt!
- Sajnos nem, öcskös. Azt a tavat egy patak táplálta, mely az egyik szemközti hegy gyomrából csörgedezett. A patak évszázadokkal ezelőtt elapadt, és így már a tónak is csupán a helye van meg, a vize sehol... - közölte a szomorú tényeket Hans.
Rendben öreg barátom, de ne csüggedj, ki fogunk valamit találni, ígérem! Laptopját elővette, és megnyitotta a terület műholdas fényképeit, hogy jobban szemügyre vehesse a kiszáradt tavat és a patak medrét.
- Hans, itt több tó is van a környéken. - állapította meg Max.
- Tudom, fiam, de a miénk bizony csontszáraz, ezt garantálom, nem tévesztettem el, és már a feltételezésed is sértő! -mondta orrát felhúzva Hans.
- Mester, nem is arra gondoltam, hogy tévedtél, hanem hogy a hegy túloldalán van egy másik tó, amit csakugyan a hegy mélyéből folyó patak táplál. Nagy valószínűséggel csupán annyi történhetett, hogy évszázadokkal ezelőtt egy földmozgás következtében a hegy gyomrában lévő patak barlangjának egyik ürege beomlott, elállva a kifolyó víz útját, ami aztán másfelé tört utat magának, és a mi tavunk pedig azok után nem kapott többé utánpótlást, ezért száradt ki végül! És ezért nem juthattak el többé a kereskedők a Sötétség Földjére, és ezért csökkent ezek után Taxila városának forgalma, jelentősége! A patak kiszáradása a terület fejlődését is visszafogta. - vonta le a következtetéseke Max. - És valószínűleg már Nagy Sándor sem talált itt semmit…
- Mondtam már édes fiam, hogy mennyire imádom azt az okos fejedet? - Mondta örömmel Hans. - Hogyan tovább eztán, ha már így átlátod az egészet? Látom ide én már kevés vagyok.
- Ilyet sose mondj! Nagyon hasznos segítőtárs vagy! A továbbiakban robbanószert helyezünk a barlang eltorlaszolt részéhez, és kirobbantjuk a berekesztett alagutat, hogy a víz ismét arra folyhasson tovább amerre régen, és feltöltse nekünk a régi tómedret. Nyomás, üljünk a kocsiba! - sürgette Max az öreget.
- Fiam, nekünk nincs is robbanószerünk! - akadékoskodott Hans.
- Szerencsétlen esetben nem is lenne, viszont még nem láttad, hogy mivel jöttem idáig. Iszlamabadban egy kétes alaktól vásároltam meg ezt a nagyon régi terepjárót. Gyorsan túl akart rajta adni, én meg mivel siettem, megvettem tőle hihetetlenül olcsón. Viszont a nagy kapkodásban benne felejtett egy-két dolgot, ahogy azt később észrevettem: a csomagtartóban egy ládányi robbanószer van. - közölte Max.
- Csak neked lehet ekkora mázlid. – vigyorgott Hans.
- Majd ha az örök fiatalság forrásának vize lesz a birtokunkban, akkor mondj ilyeneket, jó?

A beszélgetés közepette beültek a - mint kiderült, jutányos áron szerzett - robbanószerekkel felpakolt kocsiba, és kelet felé vették az irányt, hogy újra vizet varázsoljanak az ősi tóba.

Egy óra megterhelő kocsikázás után a  délutáni hőségben elérték annak a hegynek a lábát, amelyikből régen a patak folyhatott. Az üreget megtalálni nem volt nehéz, a helyét jól mutatta az a sziklavájat, amit régen a gyorsan zúduló víz moshatott ki magának. Kalandoraink leparkoltak egy nagy sziklának az árnyékában, Max felvette hátitáskáját, melyben mindenféle kalandorfelszerelés helyet kapott, majd egy zsákba bőségesen pakolt a robbanószerekből. A hegy gyomrába vezető rés csakugyan ott volt, ahol gondolták, és éppen elegendő méretű volt ahhoz, hogy Max kényelmesen beférjen rajta.
- Hans, te maradj itt kint, és menj picit távolabb. Én bemegyek, és az eltorlaszolt részig telepakolom az üreget bombákkal, majd kijövök én is és felrobbantjuk. – adta ki az utasítást Max. Ekkor gondolt csak bele, hogy talán rossz felől robbantanak, de most már csak bízni tudott szerencséjében, és abban, hogy a víz újra utat tör a hasadékok között. Táskájából elővette a homlokra erősíthető lámpáját, és feltette.
Maxnek rá kellett jönnie, hogy elsőre túlbecsült az üreg méretét, mert nem tudott kiegyenesedni, így maradt az óvatos kúszás. Ahogy haladt befelé a hegy mélyébe, egyre hűvösebb lett, és a vékony ingben, ami odakint a hőségben lekívánkozott róla, most kimondottan fázott. Fejlámpájának 5 ledje szerencsére erőteljesen megvilágította az elé tárulkozó járatot. A szűk rés pár perc mászás után kiszélesedett, és Max egy tanterem méretű barlangban találta magát. És ott volt a végében, ami miatt idejött: nagy sziklatömeg torlaszolta el a barlangrendszer többi részét, de hallatszott, hogy mögötte víz csobog. Kellő mennyiségű robbanószert helyezett a kövek közé, majd elindult visszafelé, letekerve maga mellett a gyújtózsinórt. Sajnos az nem bizonyult elég hosszúnak, így nem maradt más lehetőség: meg kellett gyú jtani, majd szélsebesen kiiszkolni a barlangból. Max meg sem tudta mondani, mikor igyekezett ennyire életében, hogy me ntse az életét (talán a kongói esőerdőben jó pár évvel ezelőtt). Már látta a hasadék végén beszűrődő napfényt, és abban a pillanatban meghallotta a nagy robajt is, mely a robbanás sikerességére utalt. Kiért a barlangból, odafutott Hans mellé és vártak. Pár perc múlva az odúból saras vízfolyam csillant meg a tűző napfényben, és egyre jobban pillanatban szélesedett. Az akció sikeres volt. A sebes patak megtalálta régi medrét, újult erővel csörgedezett végig benne.
- Pár napot azért várnunk kell, hogy rendesen megteljen a régi tómeder. – állapította meg Hans.
- Igen, de addig legalább minden előkészíthetünk arra, hogy az éjszaka leple alatt beevezzünk a titokzatos ködbe, és bejussunk a Sötétség Földjére. – mondta Max. – Kezdésnek például szerezzünk egy csónakot…

...-Hogy? Nem kéne meglepődnöm, hogy másnak is kell a víz, de miért pont a mesteremet bérelték fel? Ő már visszavonult - morfondírozott magában. Belegondolva, ez a víz tényleg drága kincs, nem csoda, ha még az öreg Hans is elutazott érte...

A pillanatnyi merengésből egy éles hang zökkentette ki Maxet, mely irányából kikövetkeztetve a hallból jöhetett. Gyorsan megragadta a kandalló mellett lévő piszkavasak egyikét (nem először törtek már rá váratlanul valamilyen helyszínen, így nem csoda, hogy reflexből védelmi eszközt keresett). Óvatos léptekkel megindult a hall felé, vigyázva arra, hogy végig Hans féltve óvott perzsaszőnyegén haladjon (pedig arra sosem lehetett rálépni, mivel az "becses ereklye" volt Hans elmondása szerint, amit valami "idő-ura-perzsa-herceg" sírjából hozott el). Igyekezett a legkisebb zajt csapva megközelíteni az előszobát, hogy kiderüljön, ki lehet az, aki illetéktelenül belépett mestere birtokára. Egy újabb zaj törte meg a csendet... Ez már nem tréfa, valaki tényleg jár itt, gondolta Max. Odaért az ajtóhoz. Most hirtelen kirúgom az ajtót, a vassal pedig a falhoz szorítom, akárki is a jövevény, tervezte meg magában a rajtaütést. 3-2-1... az ajtót nagy robajjal kivágta, és nagy meglepetésére a jövevény nem egy ember volt. Lucifer, Hans ősöreg kandúrja döntött fel kettő agyagvázát, melyek minden bizonnyal a hang forrásai voltak.

Már éppen fordult vonal vissza a társalgóba, hogy magához vegye a levelet, mikor megakadt a szeme a bejárati ajtón, ami félig nyitva volt. Max jött be rajta, de megszokásból becsukta, mert az öreg Hans mindig is allergiás volt arra, ha huzat támadt a házban, és Lucifer akármilyen nagytermetű macska is volt, nem lett volna képes egy ekkora, hihetetlenül nehéz faajtót belökni. Valaki mégis járt itt, de minden bizonnyal már kereket oldott.

Felismervén, hogy már úgysem kaphatja el a titokzatos idegent, Max visszament a levélért, és átolvasta újra:

...A pontos helyet mutató térképet és a számodra hasznos jegyzeteimet elrejtettem "oda"...

"Oda" - Senkinek sem mondott többet ez a szó, mint Maxnek. Fiatal korában rengeteget tartózkodott Hans birtokán. Mindenkinél jobban ismerte a régi ház rejtett zugait. A legkedvesebb volt számára ez a rejtekhely, mert Hans minden látogatása előtt belerejtett neki valami édességet, aminek ő fiatal fejjel nagyon megörült mindig. Ez a zug az emeleti lépcsőfeljáró egyik kilazult deszkája mögött volt. Max felment a lépcsőn a kilazult falrészig, és óvatos mozdulattal eltávolította a rejtekhelyet takaró deszkát. Benne megpillantotta azt, amire számított: még egy levelet. Kibontotta a borítékot, és elkezdte olvasni a szöveget:

Max,

Tudtam, hogy emlékezni fogsz erre a rejtekhelyre. A társalgóban elhelyezett levelem hamis volt. Azoknak szántam, akik már napok óta, amióta megkaptam a megbízatást, követik minden lépésemet. Egyébként tényleg elutaztam, de kutatásomat nem nyugaton, hanem keleten kezdem. Taxilában vagyok, Pakisztánban. A források szerint ez a legkeletibb város, ahova Nagy Sándor utazásai során eljutott, így innen érdemes kiindulnunk. A Hotel Paxall-ban szálltam meg, ott várok rád. Birtokomban van még egy érdekes forrás, mely tényleg ezen a területen említi a Sötétség Földjének bejáratát.

Max magához vette a  külön lapocskát, mely a forrás szövegét tartalmazta:

A kereskedők mesélik, hogy a Sötétség Földje közel terül el, s Taxila népe rendszeresen bemegy a Sötétségbe, kandelábereket víve magukkal. Ott egy hatalmas fához érnek, akkora, mint egy falu, a fát fény sosem éri, mégsem szárad ki az sosem. Valami táplálja gyökerét. Mindenféle árucikkeket visznek magukkal, amelyeket aztán külön-külön letesznek, ismertetőjelekkel ellátva, majd hazatérnek. Később újra visszamennek, s ott olyan portékákat találnak, melyekre országuknak szüksége szokott lenni. Minden ember talál valamit a saját portékája mellett; ha megtetszik neki, hazaviszi; ha nem, úgy fogja a saját áruját és otthagyja a másikat, anélkül, hogy ezzel bárkit megsértett volna. Azt azonban nem tudják, kik is azok, akikkel kereskednek.

Hmm, felettébb érdekes história, gondolta Max. Hogyan juthattak be a kereskedők sötétség földjére? Milyen lehet az a titokzatos fa, ami fény nélkül tud élni? De a legfontosabb, hogy mi táplálhatja a fát, mi az, ami energiát ad neki? Valószínűleg az örök fiatalság forrásának vize csörgedezhet a gyökerei alatt... Persze ez nem biztos, meg kell róla győződni, amit csak úgy lehet, ha élőben megtekintésre kerül a titokzatos helyszín.

A papírokat eltette, a rejtekhelyet elfedte, majd kilépett a napsütésbe (az ajtót becsukat, ahogy Hans kérte), beugrott sportkocsijába. Odatelefonált Carlának: a lehető leghamarabbi időpontra szervezze meg neki a repülőútját, hogy eljuthasson a pakisztáni Taxila városába.

3 nap múlva Max már túl volt a kimerítő légi úton, és kalandra éhesen megérkezett Pakisztánba. A legközelebbi reptér az iszlamabadi volt, onnan kocsival kellett megtennie az utat. A vidékre a kietlen jelző volt a legtalálóbb. Mindenfelé apró bokrok és pici fák lepték el a vidéket. Max el sem tudta képzelni, ilyen sivár vidéken merre helyezkedhet el a Sötétség Földje, de remélte, erre majd öreg mentora megadja a választ. Poros kocsiúton hajtott végig Taxila városába. Szerencsére mobilja GPS képes volt, így a tájékozódás nem jelentett gondot számára idegen terepen sem. A hotelt így könnyen megtalálta. Leparkolt elé kocsijával, és elindult a bejárat felé, hogy végre találkozhasson öreg barátjával...

„Minden történetet nehéz elkezdeni. Ugyan ez a megállapítás igaz a blogokra is. Sosem tudhatja az ember, hogy mikor melyik arat sikert, melyik lesz az, amelyet több százan olvasnak majd, és melyik lesz az, mely az örök feledés homályába merül, és íróján kívül egyetlen olvasó sem tiszteli meg figyelmével. Fontos, hogy amiről szól, az érdekes legyen, valami rendkívüli, olyan, ami addig másnak nem jutott eszébe. Így talán, azok, akik kíváncsiságból odatévednek, többször is visszalátogatnak majd oldalunkra, hogy figyelemmel kísérjék munkánkat”

Micsoda szöveg, gondolta Max, és egy kattintással bezárta azt a blogot, amire bokros teendői közepette mintegy lazításként rátévedt. Sok volt a dolga, hiszen következett az az időszak, amit mindig is tiszta szívből utált: a műtárgyak bemutatása a múzeumnak. Utálta a procedúrát: a sok múzeumi fejes, akik közül egy sem járt még igazi terepen, megjelenik, és mint valamiféle bazárban, megpróbálják egymás elől megkaparintani a Max által felkutatott ereklyéket, hogy a saját múzeumuk fő attrakciójává tegyék. Bár fiatal kora óta hajtotta a kalandvágy, és az, hogy elveszett kincsek után kutasson, valahogy mindig is csupán a tárgyak megszerzésének folyamata okozott neki örömet, birtoklásuk sosem. Jobbnak találta azt a szemléletmódot követni, mint a klasszikussá vált kalandfilmekben: "Ezeknek a kincseknek múzeumban a helyük!" Utálta a sírrablókat és azokat a gyűjtőket akik feketén vásárolták meg maguknak tárgyaikat, majd mint valami szakértők mutogatták a felső tízezer tagjainak szerzeményüket.
A mai tárgyszemle sem tért el az eddigiektől. A sok "múzeumi moly" - ahogyan Max nevezte látogatóit - szinte repdesett a legutóbb Szudánból megszerzett törzsi kívánságedény körül. Na ezt a vitát azt hiszem nem nézem most végig, gondolta Max, és irodájából kilépve odaszólt Carlának, csinos titkárnőjének, hogy helyette felügyelje a látogatókat.

Max egyedülálló volt, és büszke volt függetlenségére. Soha életében nem fordult meg a fejében az a gondolat, hogy házasságra adná a fejét. Egyébként pedig már a munkája sem tette lehetővé azt a nyugodt életformát, amibe feleség és gyerekek is beleférnének.
Miután Carlától kapott egy szemrehányó pillantást, mert beküldte azok közé a férfiak közé, akik úgy civakodnak egy edényen, mint a gyerekek az utolsó cukorkán, összecsukta laptopját, bedobta táskájába, és kilépett az irodából.

Otthon Max vett egy pihentető fürdőt, majd behuppant kedvenc foteljébe, ahol olyan jókat szokott aludni. Most is erre készült...volna, ha nem éppen abban a pillanatban törte volna meg a csendet az új e-mailt jelző hang a telefonján. Így hát nem volt más választása, feltápászkodott és  magához vette a táskája zsebében lapuló okostelefonját: 2 új üzenete érkezett. Gyakorlott mozdulattal kitörölte a pénisznagyobbító tablettát ajánló spamet, majd megnyitotta a másik, sokkal érdekesebb levelet is, ami a következőképp szólt (Max automatikus üzenetfordító programot használt, így mindig anyanyelvén olvashatta azokat):

Tisztelt Max Sullivan,

Egy nagyon érdekes kutatással szeretném megbízni Önt, remélem érdekelni fogja az ajánlatom. A következő héten érkezem a városba, szeretném ha tudna az irodájában fogadni. Tisztelettel,

Lucia Sin, Thermal Aqua Múzeum

Érdekes ajánlatnak tűnik, bár mindenki titkolózik az elején, hátha így még jobban felcsigáz és elvállalom egyből az ügyet, gondolta Max, de azért írt egy visszaigazoló üzenetet azzal, hogy hétfőn délelőtt tízkor várja Lucia Sint az irodájában. A hétvége gyorsan eltel, amit Max folyamatos pihenéssel töltött, mert bár kalandor volt, a hosszú és kiadós alvást sosem vetette meg.

Amikor hétfőn délelőtt pár perccel tíz óra előtt belépett irodájába (és látta, hogy Carla, a titkárnők gyöngye sem veti meg az alvást, mert még üres a széke), egy idős hölgyre lett figyelmes, aki éppen az előtérben lévő terméskövekből épített csobogót szemrevételezte. Percek múltán ez az idő hölgy kopogott be Max irodájába.
- Jónapot! - köszönt az asszony.
- Jónapot! Ön bizonyára...öö - Max utálta magát, amiért nem volt képes megjegyezni az ügyfele nevét.
- Lucia Sin - segített be neki a nő. - A Thermal Aqua Múzeumtól jöttem. Lenne az ön számára egy megbízásunk, Mr. Sullivan.
- Kíváncsivá tett asszonyom, kérem folytassa!
- Rendben. Nos, egy nagyon különleges dologra szeretnénk kérni önt. A múzeumunk nevéből kikövetkeztethetően a vizekkel foglalkozik. Nemrég komoly pénzösszeget kaptunk az államtól kutatási célokra.
- Kérem, legyen szíves a tárgyra térni, hölgyem! - mondta Max. Utálta ha pénzről beszéltek előtte. Nagybátyjától évekkel ezelőtt megörököl annyi tőkét, hogy egész életére elegendőnek bizonyul, éppen ezért sosem izgatta a fizetsége, sőt nem is fogadott el sosem egyetlen megbízatása után sem pénzt. Most sem szándékozott, de a feladat már nagyon érdekelte, ezért sürgette meg az asszonyt.
- Értettem Mr. Sullivan. Akkor a lényeg következik tömören. Találja meg nekünk az örök fiatalság forrását, és hozzon nekünk a vizéből. Igen, abból a forrásból, melynek vizéből a legenda szerint az ember örök életet nyerhet.
- Ismerem a történetét asszonyom. Nagy Sándor szolgájával a Sötétség Földjén utazott keresztül, hogy megtalálja a forrást. A spanyol Juan Ponce de León pedig Florida partjaiig hajózott ezért a vízért, hogy ráleljen, De egyetlen történet sem bizonyítja, hogy létezik is valójában. - mondta Max.
- Mr Sullivan. Ha jól tudom, sokkal "nem létezőbb" dolgokra is rálelt már, így nem hiszem, hogy ez a kis vizecske olyan nagy feladat lenne.
- Rendben asszonyom. Adjon nekem egy hónapot, megnézem mit tudok tenni az ügy érdekében, de nem ígérek semmit. Nem is beszélve arról, hogy micsoda felbolydulás lenne, ha kiderülne, hogy létezik egy olyan folyadék, amitől mindenki örökké élhet...
- Akkor beszélek világosabban. Elvállalja maga, vagy pedig megkérjek mást, aki szívesen rábólint erre a megbízatásra?
- Vegye úgy, hogy már keresem is! - felelte Max, és elindult az ajtó felé. - A titkárnőm pár percen belül megérkezik, ő majd főz önnek egy kávét, felveszi az adatait, és az elérhetőségeit. Kérem, addig várjon itt. Én pedig most megyek, és lehet, hogy ha meglesz a forrás, tizenéves suhancként térek vissza. Addig is minden jót hölgyem!

Max kilépett az utcára és felnézett az égre. Újabb kaland kezdődött, és már azt is tudta, hogyan tovább. Csak még a Sötétség Földjének pontos helyét nem ismerte…

Bizonyára sokan vannak olyanok, akik kedvelik az izgalmakat és a kalandokat, imádják az Indiana Jones filmeket, nem vetik meg Lara Croft tevékenységét, tudják, hogy ki az a Sydney Fox, és kapásból fel tudnak sorolni egy tucat legendás tárgyat. Mi is ilyenek vagyunk, éppen ezért indítottuk el ezt a blogot.

Barátommal közösen, általános iskolás korunkban volt egy titokzatos "kék könyvünk". Az idézőjel azért szükségeltetik, mert ez a könyv szinte legendássá vált köztünk, egy összekötő fogalommá. Pár osztálytársunk sokszor meg is akarta kaparintani (persze sikertelenül), hogy kiderüljön, miért is adogatjuk egymásnak minden egyes nap.

Mégis, mi lehet benne olyan érdekes, ami miatt folyton hurcolásszuk és ide-oda passzolgatjuk egymás között? Pedig a válasz egyszerű volt, és nem is annyira nagy titok: történeteket írtunk bele. Kalandosakat, izgalmasakat. Egyikünk elkezdett egy kalandtörténetet, melyet egy ponton, bizonyos oldalszám után félbehagyott, és a történet folytatásának kitalálása már a másikunkra esett. Elolvastuk, ki mit írt, hogyan alakult a történet, majd tollat ragadtunk, és saját fantáziánk szerint folytattuk azt. Miután megírtam a saját folytatásomat, barátom elolvasta, és tovább fűzte a kalandot. Mindig érdekes és izgalmas módon bonyolódott a történet, hiszen a saját fantáziánk által elképzelt világba valamelyikünk mindig belenyúlt, emiatt számtalan váratlan fordulat került bele a történetbe. Nagyon szerettük a kék könyvünket, de egyszer csak betelt. Utána elveszett a varázs, sosem volt olyan, mint régen.

Most, évekkel a kék könyves kalandok után ismét belevágunk, és megpróbáljuk a jól bevált receptet folytatni, csak most egy érdekesebb közegben: blog formájában. Egyik nap én írom a történetet, a rá következőn pedig a barátom. Remélem a kalandok ismét megelevenednek, mint régen, és azt is, hogy a sok, hozzánk hasonló ember jót fog szórakozni a történeteken. Mi jól fogunk, az biztos, a többi nem rajtunk múlik... Kalandra fel!