(megj.: ez a történet a 11. résztől folytatódik) "- Viszlát, örök fiatalság forrása, viszlát Források Útja! - mondta Max, és lenyomta a kis gombot. A detonáció sikeres volt. A szirt leszakadt. Mindketten csak percekig álltak utána némán, és nézték a megüresedett helyet.…

Már tudom is, hogyan jutunk ki - mondta Max...  Dehogy tudom, gondolta magában. Csak megnyugtatásul mondta az öregnek. A legjobb az lenne, ha örök életemet kihasználva elüldögélnék itt addig, amíg mindenki, aki fogva tart minket meghal, aztán könnyedén kisétálnék,…

Max bólintott, felvette az öreg kulacsát, megveregette a vállát, és sebesen elindult vissza a civilizációba, hogy minél előbb eljuthasson Machu Picchuba. A víz megtalálása idővel szinte a rögeszméje lett. Arról viszont már letett, hogy Hans barátjának ad egy cseppet is. Nem…

Max soha nem hagyta volna cserben mesterét. Tudta, hogy azonnal a szigetre kell mennie... Állj csak meg egy percre, Max! - gondolta magában. Az öreget biztosan nem erre a szigetre vihették. Egyébként meg semmi értelme nem lett volna most ő utána eredni, hiszen nem tudhatta, merre vitték…

A két kalandor most érezte igazán az útjuk alatt, hogy itt bizony nagy baj lesz. Ritka pillanatnak számított az, amikor a saját megbízójuk és még tucatnyi felfegyverkezett katona fog rájuk fegyvert. - Gondolom ez váratlan fordulatnak számít mindkettőjüknek, ahogy elnézem a bamba…