(megj.: ez a történet a 11. résztől folytatódik)

"- Viszlát, örök fiatalság forrása, viszlát Források Útja! - mondta Max, és lenyomta a kis gombot.
A detonáció sikeres volt. A szirt leszakadt. Mindketten csak percekig álltak utána némán, és nézték a megüresedett helyet. Végül Hans veregette meg Max vállát, majd fejével biccentett. Elindultak vissza a kocsihoz..."

Vajon tényleg minden el van ennyivel intézve? Mi van ha Luciáék is ugyan úgy járnak mint én? - elmélkedett Max, de a hegy lábánál kigyúló fények elvonták figyelmét a gondolatairól. A robbanás bizonyára felkelthette a helyi szervek figyelmét is. Hans tekintetéből látszott, hogy ő maga is nagyon fájlalta, hogy ekkora kárt kellett tenni ebben a káprázatos történelmi emlékben. A távolban szirénák zaja hallatszott. Ekkor jutott eszébe Maxnek a legegyszerűbb megoldás arra, hogy könnyen kereket tudjanak oldani: a helikopter, amivel Luciáék érkeztek, azóta is egy szirttel lentebb állt a sötétben, és senki sem volt ott, hiszen mindannyian bementek a forráshoz.
- Gyere Hans, repülni fogunk! - szólt öreg barátjának Max, és elindult a helikopter felé.
- Remélem tudod vezetni ezt a masinát, bár ahogy téged ismerlek, nem fog gondot jelenteni. - mondta Hans.
- Egyáltalán nem okoz gondot. Egyszer még Kongóban egy ilyet kellett repülésre bírnom, hogy elmenekülhessek az ottani zsoldoskatonáktól. Szerencsére sikerült. Most legalább kicsit felelevenítem azt az emléket.
Beültek a nagyméretű katonai helikopterbe, melynek hátsó része üres vizestartályokkal volt telerakva, arra az esetre, hogy ha Lucia sikerrel jár, el tudjanak vinni elegendő mennyiséget a forrásvízből. Max sorra bekapcsolta a műszereket, majd mozgásra bírta a propellereket is. A szirénák egyre közelebbről szóltak, a hegy oldalában pedig már fegyvereikre szerelt lámpával világító rohamosztagosok is feltűntek. A helikopter sikeresen felemelkedett, hála Max hozzáértésének. Táskájából elővette mobiltelefonját, és bekapcsolta rajta a GPS-t.
- Nézd, ha keleti irányba haladunk, akkor viszonylag elég gyorsan eljutunk Brazíliába, oda meg már senki sem fog követni minket. - magyarázott Max.
- Remélem így lesz öcskös, viszont én már inkább ezek után a kalandok után legszívesebben otthon pihennék. - jelentette ki Hans.
- Hamarosan pihenhetsz, ne aggódj.
A helikopter maga mögött hagyta Machu Picchu romjait, és eltűnt az éjszaka sötétjében.

Évek teltek el a kaland óta. Hans békésen, az elbeszélt események után 8 évvel távozott az élők soraiból. Max újabb olyan embert veszített el, aki számára nagyon fontos volt. Szörnyű volt belegondolnia abba, hogy ez örökké így fog menni most már. Ivott a vízből. Rá örök élet és szenvedés vár majd, mint Huanra. A legjobb lesz, ha most már senkit sem enged közel magához, akit megkedvelhet. Nem akarta átélni újra a búcsúzások szomorú pillanatait. Kalandokra vágyott, felfedezésekre, magányos utazásokra, túrákra. Nem riasztotta vissza most már semmi sem többé, hiszen minden átértékelődött: nem félt a haláltól. Míg más retteg a szó hallatán, őt szinte felvillanyozta az a tudat, hogy egyszer, ha az élet úgy hozza, ő is ugyan úgy meghalhat, mint a többi "normális" ember. Mások által, vagy önkeze által, az teljesen lényegtelen volt számára. De hogy ő nem fog úgy szenvedni évszázadokat, mint ahogyan Huan tette, ebben az egyben teljes mértékig biztos volt...

- VÉGE -

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.