- Kérem segítsen nekem uram! Csak ön tudja megoldani a problémámat.
Mindig ugyan az a szöveg, melyet aztán egy semmi kis ügy követ. Mintha nem lenne fontosabb dolgom ezeknél. Ez a madame is egyenesen Franciaországból utazott ide, hogy megkeressem a fifikutyát vagy valami elkóborolt halgerincszopogató kandúrbandit. Valami piti megbízást szeretne rám aggatni a szentem. - Gondolkodott Lantern, mikor egy hatvanas éveiben járó, jól öltözött hölgy a fenti szavakat intézte hozzá.
- Folytassa csak, asszonyom! - szólította fel a további beszédre a hölgyet egy nagy sóhajtás közbeékelésével.
- Az a piszok meglógott! Eleinte azt hittem, hogy csak megőrült és ugrat, de egy hete tényleg lelépett. Kerestem mindenhol, de nem találtam.
- Mégis kiről van szó, asszonyom? - kérdezte szemöldökét felhúzva Lantern.
Antonról, a férjemről, hát ki másról lenne?! - válaszolta hisztérikusan a nő. - Meglépett, mert egyszerűen a rögeszméjévé vált az az átkozott könyvtárszoba. Folyamatosan ott tartózkodott, hiába mondtam neki, hogy menjünk el bálokba, mutatkozzunk összejöveteleken, járjunk társaságba, nem! Nem! Nem! (Higgadj te hárpia, nem otthon vagy! - gondolta a rikoltozás közepette Lantern) Egyszerűen ő mindig abban a szobában kuksolt és kutatott. Hogy mit, azt nem tudom, de néha utalt arra, hogy ő egyszer fogja magát és elutazik, mert meg kell bizonyosodnia valamiről. Ezt sosem vettem komolyan, de most úgy tűnik csakugyan megtette! Engem meg otthon hagyott! Pedig én szeretek ám utazni, a barátnőim a megmondói ennek.
- Tömören tehát: a kedves férje valahová eltűnt, nekem pedig a nyomára kéne bukkannom. Jelenleg semmiféle ötlete sincs, hogy merre mehetett?
- Nincsen. Éppen ezért szeretném, ha két hét múlva ellátogatna a birtokunkra, hogy közelebbről is szemrevételezze azokat a könyveket, amiket a férjem évekig bújt. Abban lehet a megoldás.
- Én is így vélem, asszonyom. A legjobb csakugyan az lesz, ha elfogadom a meghívását és ott kezdem a keresést. Ebből viszont az következik, hogy elfogadtam a feladatot, és mint becsületes állampolgár előre jelzem: a tarifám igen magas. Kiváltképp az ilyen macerás ügyekben, mint a kedves férjéé.
- A pénz monsieur, az egyáltalán nem probléma. A férjem vagyonával bármit meg tudnék vásárolni. Jelen pillanatban pedig őt magát szeretném visszaszerezni vele - sikoltott fel hangos és görcsös nevetéssel az idős hölgy. Csak aztán eredményes legyen.
- A címet és a látogatási időpontot pedig kifelé menet nyugodtan egyeztesse a titkárnőmmel - mondta mosolyogva Lantern. - Kívánok további kellemes időtöltést Londonban, öröm volt önt megismerni.
- Viszlát Mr. Lantern, várni fogjuk magát! - búcsúzott az asszonyság.
Miután nehézkesen kilépdelt Lantern irodájából, hősünk felkapta névjegytábláját, majd fényesíteni kezdte azt. Valóságos nyálzáport zúdított rá ez a nő ahogy felháborodva mesélt a férjéről - gondolta, miközben zsebkendőjével alaposan áttörölte a kis rézlemez, mely fényesen hirdette a feliratot:

Professzor Lantern Bail - archeológus, magándetektív

Bizony, Lantern már évek óta megalapította a saját önálló nyomozóirodáját, aminek kapuja bárki előtt nyitva állt, akinek különböző problémája akadt és volt megfelelő mennyiségű pénze is. A mostani ügy viszont kissé érdekes, de mivel az asszony tud fizetni, egy próbát megér a felgöngyölítése is. Hazafelé menet átvette titkárnőjétől a címet, majd megvette a napi újságot is a sarki árusnál. Otthon a megszokott környezete fogadta. Egyedülálló volt, még így közel az ötvenhez is, bár már néha idegesítette, hogy a lakásban minden mindig ott van, ahová ő azt leteszi. Egyedül Mrs. Celter, a takarítónő szokott hetente egyszer megjelenni és mindent patyolat tisztára suvickolni.
Két hét múlva Lantern már a Francia-Alpok egyik csendes kis falujának vége felé igyekezett elegáns frakkban, kezében utazóbőröndjével. Az utat vonattal tette meg a hegyeken keresztül, a kilátás magával ragadta a kabinból. Néhány pillanatra még tériszonyáról is megfeledkezett, mikor a tátongó völgyek mélységét csodálta.
Egy nagy kovácsoltvas kapu előtt megállt, majd elolvasta a névtáblát: Baskerville birtok
Csengetett, majd várt. Kis idő elteltével egy alacsony termetű komornyik sietős léptekkel megjelent, a bőröndöt átvette, Lantert pedig a hallba kísérte. A professzor ekkor tudott csak igazán szétnézni. A villa méretei kintről is tekintélyt parancsolóak voltak, de az a fényűzés ami bent fogadta nem hagyta szóhoz sem jutni: bíborvörös szőnyegek futottak végig a márvány padlón, arany keretű képek és gyertyatartók lógtak a falakon. A társalgóba vezető folyosó egyik oldala pedig üvegfal volt, ahonnan jól látszott a birtok kitűnő rendben tartott kerti tava is, melyben négy hattyú úszkált. Álmélkodásából egy, már ismerős hang zökkentette ki.
- Áh, Mr. Bail. Örülök hogy látom! Remélem kellemesen utazott - vonult le a lépcsőn az idős Baskervillené.
- Kiválóan asszonyom. Ez a vidék egyszerűen meseszép! - felelte Lantern.
Egy rövid csevegés után a hölgy Lanternt végre elvezette ahhoz a szobához, amiben talán megtalálható a válasz, hogy hová is tűnt Anton Baskerville.
- Mr. Lantern, ha nem zavarja, most magára hagynám. Menjen nyugodtan és nézzen jól körül. Én be nem teszem a lábam ennek az őrült férjemnek a szentélyébe! Minden úgy van, ahogy ő hagyta mielőtt eltűnt.
- Ahogy kívánja asszonyom, de ez csupán egy szoba. Ha minden jól megy, akkor nemsokára okosabbak leszünk.

Lantern elfordította a kulcsot a könyvtárszoba hatalmas ajtajában, majd kinyitotta azt. Egy nagy helyiségbe jutott, melynek falait szinte minden irányból könyvek borították. Az  ablakhoz lépett és elhúzta a függönyt. Világosabb lett, így jobban szét tudott nézni. A szoba közepén egy íróasztal volt, melyen csak úgy tornyosultak a legkülönfélébb könyvek. Valószínűleg az öreg Anton olvasgatott és kutatott itt naphosszat. Ez volt a legérdekesebb rész Lantern számára. Végignézte a fiókokat, melyben egy csomó kéziratot és rajzot talált. A tartalmukból ítélve semmi hasznos nem volt köztük, legalábbis ami őt nyomra vezette volna. Eztán az asztalon heverő könyveket kezdte el végiglapozgatni. Az egyik vaskosabb kötet, melyet felemelt tartogatott számára meglepetést: a lapok közepe ügyesen ki volt vágva, és egy új, kisebb méretű könyv volt belerejtve. Lantern kiemelte a könyvet, melyről akkor már számára is kiderült, hogy az Anton Baskerville naplója. Mikor kinyitotta viszont csalódnia kellett. Mivel új volt a napló, valószínűleg az öreg nemrég kezdhette el írni, a régi bizonyosan betelhetett. Csupán egyetlen bejegyzés volt benne, kapkodós, sietős írással:

"Végre kitaláltam mit jelent a szöveg! Ideje nekivágnom hát a kalandnak!"

Jól nekivágott - gondolta Lantern. Csakugyan látszólag minden nyom nélkül távozott. Ekkor vette észre, hogy az asztal alatt lévő szemeteskosár nincsen kiürítve. Lehajolt hát és beletúrt. Egy összegyűrt levelett vett ki belőle, melyet kisimítva a következőt olvasta:

"Tisztelt Anton Baskerville!

Nagy örömünkre szolgál, hogy a Dox Expressz egyik utasaként tekinthetünk Önre. Mellékelten elküldjük önnek a jegyét. A vonata május 24-én fog indulni a montélimari pályaudvarról pontosan 10 órakor. Reméljük élvezni fogja azt a luxust és a kényelmet, melyet csak a Dox Expresszeken találhat meg."

Tehát a drága Anton vonaton lógott meg, ráadásul nem is akármilyenen, hanem egy drága Dox luxusszerelvényen. Még a dátum is passzol - morfondírozott Lantern. - Nincs más választásom, sajnos nekem is luxusvonatra kell szállnom, ha meg szeretném találni ezt a világcsavargót. Egy biztos: nem lesz rossz dolgom.

Lantern imádott vonatozni, és a tény, hogy egy világhírű Dox Expresszen kell utaznia, ráadásul még pénzt is kap a nyomozásért, ha  sikeres lesz, ez felettébb felvidította. Megkereste hát Baskerville asszonyságot és közölte vele a hírt, hogy a férje minden valószínűséggel vasúton indult el, hogy belevágjon a titokzatos kalandjába. Az idős hölgy valósággal tajtékzott a dühtől, hogy Anton úr nélküle mert elindulni egy luxusutazásra. Lantern viszont még a szitkozódások közepette felkapta bőröndjét és közölte, hogy ő a férfi után indulna minél előbb. Félt, hogy ha tovább vár, akkor az asszonyságnak a végén még kedve kerekedne vele együtt utazgatni kicsit a "szemtelen piszok" férje után.
Lantern így elindult vissza a faluba, hogy eljusson Montélimarba, felszálljon egy híres Dox Expresszre és megtalálja Anton Baskervillet.

 

Tisztelettel, nagy örömmel és nem kevés szerénységgel felhívnánk a figyelmeteket a jobb oldali sávon elhelyezkedő "megosztási" modulra, mellyel könnyedén megoszthatjátok bárkivel azt a tényt, hogy Ti a Kalandor blog olvasói vagytok. Legyen szó Facebookról vagy akár Twitterről (és még vagy 170 másik közösség hálózatról). Használjátok bátran!

Kezdtük valahogy, és másképpen is folytattuk, viszont egy írást nagyon meghatároz az írók motiváltsága, ami sajnos, amikor egymagam próbáltam írni folytatásos történetet alábbhagyott. Sokkal izgalmasabb azt 4g társammal együtt folytatásonként felváltva megírni, hiszen mint régen (igen, mint abban a bizonyos kék könyvben, mely még mindig megvan, és aminek az alapötletet köszönhetjük), most is abban van a legnagyobb izgalom, hogy nem tudja még a történet folytatásának írója sem, miként fog alakulni a kaland a jövőben. Az meg már pláne kihívás, amikor az előző napi szorult helyzetből kell kihozni valamiképpen hőseinket. Így most 4g kolléga titokzatos eltűnése után pár hónappal ismét felvettem vele a kapcsolatot, hogy folytatnunk kéne azt, amit elkezdtünk. Remélem válaszol hamarosan az üzeneteimre, nem kell élőben a nyomába eredni. Izguljunk hát közösen, hogy mit válaszol, hiszen ez határozza meg az oldal jövőjét.

Elnézést kérek hát az eddigi kimaradozásért, melynek rengeteg oka volt. Remélem nem haragítottam magamra ezzel senkit sem, majd a történetekkel igyekszünk kárpótolni az idekeveredett kalandorokat.

Itt a szép ősz, addig tehát aki teheti menjen kirándulni, kalandozzon a természetben, fotózzon, túrázzon, másszon hegyet, fedezze fel hazánk értékeit, amíg az idő megengedi! Kalandra fel!

Lett az oldalnak hivatalos e-mail címe is: kalandsztori@gmail.com

Ide várunk minden oldallal kapcsolatos véleményt, észrevételt, kérdést.
Sőt, ha kalandoztál valamerre, útibeszámolódat szívesen fogadjuk akár képekkel karöltve is! Elvégre az embert nem csak a képzelet világában érheti utól a kaland...

(megj.: ez a történet a 11. résztől folytatódik)

"- Viszlát, örök fiatalság forrása, viszlát Források Útja! - mondta Max, és lenyomta a kis gombot.
A detonáció sikeres volt. A szirt leszakadt. Mindketten csak percekig álltak utána némán, és nézték a megüresedett helyet. Végül Hans veregette meg Max vállát, majd fejével biccentett. Elindultak vissza a kocsihoz..."

Vajon tényleg minden el van ennyivel intézve? Mi van ha Luciáék is ugyan úgy járnak mint én? - elmélkedett Max, de a hegy lábánál kigyúló fények elvonták figyelmét a gondolatairól. A robbanás bizonyára felkelthette a helyi szervek figyelmét is. Hans tekintetéből látszott, hogy ő maga is nagyon fájlalta, hogy ekkora kárt kellett tenni ebben a káprázatos történelmi emlékben. A távolban szirénák zaja hallatszott. Ekkor jutott eszébe Maxnek a legegyszerűbb megoldás arra, hogy könnyen kereket tudjanak oldani: a helikopter, amivel Luciáék érkeztek, azóta is egy szirttel lentebb állt a sötétben, és senki sem volt ott, hiszen mindannyian bementek a forráshoz.
- Gyere Hans, repülni fogunk! - szólt öreg barátjának Max, és elindult a helikopter felé.
- Remélem tudod vezetni ezt a masinát, bár ahogy téged ismerlek, nem fog gondot jelenteni. - mondta Hans.
- Egyáltalán nem okoz gondot. Egyszer még Kongóban egy ilyet kellett repülésre bírnom, hogy elmenekülhessek az ottani zsoldoskatonáktól. Szerencsére sikerült. Most legalább kicsit felelevenítem azt az emléket.
Beültek a nagyméretű katonai helikopterbe, melynek hátsó része üres vizestartályokkal volt telerakva, arra az esetre, hogy ha Lucia sikerrel jár, el tudjanak vinni elegendő mennyiséget a forrásvízből. Max sorra bekapcsolta a műszereket, majd mozgásra bírta a propellereket is. A szirénák egyre közelebbről szóltak, a hegy oldalában pedig már fegyvereikre szerelt lámpával világító rohamosztagosok is feltűntek. A helikopter sikeresen felemelkedett, hála Max hozzáértésének. Táskájából elővette mobiltelefonját, és bekapcsolta rajta a GPS-t.
- Nézd, ha keleti irányba haladunk, akkor viszonylag elég gyorsan eljutunk Brazíliába, oda meg már senki sem fog követni minket. - magyarázott Max.
- Remélem így lesz öcskös, viszont én már inkább ezek után a kalandok után legszívesebben otthon pihennék. - jelentette ki Hans.
- Hamarosan pihenhetsz, ne aggódj.
A helikopter maga mögött hagyta Machu Picchu romjait, és eltűnt az éjszaka sötétjében.

Évek teltek el a kaland óta. Hans békésen, az elbeszélt események után 8 évvel távozott az élők soraiból. Max újabb olyan embert veszített el, aki számára nagyon fontos volt. Szörnyű volt belegondolnia abba, hogy ez örökké így fog menni most már. Ivott a vízből. Rá örök élet és szenvedés vár majd, mint Huanra. A legjobb lesz, ha most már senkit sem enged közel magához, akit megkedvelhet. Nem akarta átélni újra a búcsúzások szomorú pillanatait. Kalandokra vágyott, felfedezésekre, magányos utazásokra, túrákra. Nem riasztotta vissza most már semmi sem többé, hiszen minden átértékelődött: nem félt a haláltól. Míg más retteg a szó hallatán, őt szinte felvillanyozta az a tudat, hogy egyszer, ha az élet úgy hozza, ő is ugyan úgy meghalhat, mint a többi "normális" ember. Mások által, vagy önkeze által, az teljesen lényegtelen volt számára. De hogy ő nem fog úgy szenvedni évszázadokat, mint ahogyan Huan tette, ebben az egyben teljes mértékig biztos volt...

- VÉGE -

süti beállítások módosítása