2009.11.07. 16:32
A napló nyomában - 7. rész
Figyelem!
A történet alján egy kis rejtvény található, melyre ha tudjátok a választ, írjátok be kommentbe! Sok sikert hozzá, most pedig a mai folytatás:
...Új feladatuk volt tehát, beszélni kellett a kúria tulajdonosával. Két dolog lehetséges; jobbik esetben, ha látta is egyáltalán valaki a napló tartalmát nem hitt neki, csak egy mesének tartotta. Reménykedve, hogy ez történt, a két főhősünk az egyik őr felé indult, hogy megkérdezzék, hogy hol találják a tulajt...
Az őr nem tudott felvilágosítást adni, elmondása szerint ő csupán a kiállítás idejére van felbérelve az őrzésre, így a két kalandort a portára irányította. A portán viszont megkapták a választ. A hihetetlenül kövér portásasszony, akinek be nem állt a szája a kérdés ("Elnézést hölgyem, ki az épület tulajdonosa?") elhangzása után megosztotta Baskerville-lel, hogy már nagyon-nagyon rég egy bizonyos Murat famíliáé a kúria. Ha jól emlékszik a dologra, állítólag még Napóleon egyik társa is volt tulajdonos, mielőtt a Murat család megvásárolta a birtokot. A család feje egy bizonyos Joseph Murat. Mivel közeleg a nyár, ilyenkor az egész bagázs elvonul Elba szigetére és az ottani birtokukon töltik a szezont.
Anton ránézett Lanternre, látszott, hogy egyre gondolnak. Kiérve az épületből a detektív megjegyezte:
- Lennének olyan elvetemült egy família, hogy csak azért vettek egy birtokot a szigeten, hogy a karkötő után kutassanak nyaranta?
- Nem biztos, lehet ez az egyet egy szerencsétlen egybeesés is. Lefogadom, hogy semmit sem tudnak a karkötőről. Egyébként meg, ha náluk van a napló oly régóta, akkor semmi sem zárja ki azt a tényt, hogy már évtizedekkel ezelőtt rátaláltak az ékszerre.
- Akkor viszont semmi közünk hozzá, hiszen ahogy mondani szokták: "Aki kapja, marja." - szögezte le Lantern.
- Bizony. Viszont ha így is van, annak a tárgynak egy múzeumban lenne a legjobb helye. Főleg, ha csakugyan olyan képességekkel rendelkezik, mint amilyet neki tulajdonítanak. Szörnyű idők kezdenek eluralkodni Európában, barátom. Az új német kancellár például mindent megtenne, hogy egy ilyen eszközt a magáénak tudhasson. Olyan a jelleme! Személyiségtorzulás már gyermekkorban…
- A rémhíre már évekkel ezelőtt eljutott angliába is. Most az egész ország készültségben áll emiatt a Hitler miatt. De akármilyen erőszakos alaknak is tűnik, barátom, egy dolog biztos: nem azokat a korokat éljük már napjainkban, hogy egy Adolf Hitler nevű akárki csak úgy szabadon önkényeskedhet kedvére. MacDonald is ezt mondta nemrég.
- Remélem igaza lesz - jegyezte meg Anton. - Ami minket illet, azt hiszem a legjobb, ha tiszteletünket tesszük Mussolini fészkében, a csodás Itáliában – mondta nevetve.
- Bizony, ha választ akarunk találni a kérdéseinkre, csakugyan az lesz a legjobb, ha személyesen megyünk Elba szigetére - bólintott Lantern.
Visszatértek a hotelszobájukban, majd elkezdtek összepakolni. A vonattal való közlekedést látták a legcélszerűbbnek. Az út akár egy napig is eltarthat majd, hiszen át is kell szállniuk. Elsétáltak hát a dijoni vasútállomáshoz, hogy újra kezdetét vehesse az utazás, csak ezúttal sokkal távolabbra. Baskerville megvásárolta a jegyeket, amíg Lantern a helyi hírlaposnál beszerezte a legfrissebb sajtótermékeket. Meg persze ott volt a bűnügyi regénye is, melynek még nem jutott a végére. Megnyugodott hát, hogy nem fog unatkozni az út során. Anton megérkezett a jegyekkel.
A vonat délután háromkor indult. Egy tágas közös fülkét váltottak, két ággyal. Ennek a vonatbelsőnek a kialakítása sem nélkülözte a luxus, de kissé visszafogottabb volt, mint a Dox expresszek terei. Itt sötétzöldek voltak a kárpitok, míg azoké bíborvörösben pompáztak.
A Nap még este hatkor is ragyogóan sütött, hangulatosan bevilágította a fülkét. Anton elbóbiskolva aludt az egyik fotelban. A másikban Lantern ült és olvasgatott. Pont most ért ahhoz a részhez a regényben, mikor a főhős felkeresi a gyilkosság helyszínét és megpróbálja rekonstruálni azt. Imádta az ilyen regényeket, bár abban egyet érett kollégáival, hogy ezeknek a történeteknek a realitása nagyon messze áll a valóságtól.
Kis idő múlva Baskerville felébredt. Szólt Lanternnek, hogy kimegy az étkezőkocsiba és hozat be kettejük számára vacsorát. Az étel olyan húsz perccel később érkezett meg, egy helyes fiatal nő tolta be kiskocsin, és pakolta le a fülkében lévő kis kerek asztalra. Két óriási adag kacsasültet kaptak, meg egy palack száraz vörösbort. A két kalandor szeme felcsillant az ínycsiklandó falatok láttán. Miután a hölgy távozott, hozzá is fogtak az evéshez.
Baskerville a kinti tájat bámulta meredten, majd megszólalt:
- Olyan jó ilyen szabadnak lenni, barátom! Olyan életerősnek érzem magam.
- Ez így helyes, Anton, elvégre nem vénember még maga! - nyugtatta meg Lantern.
- Tudom, tudom. Csak az jutott eszembe, hogy ez az utazás bárhogy is végződik, nekem vissza kell mennem a feleségem mellé. Azt pedig nagyon nem szeretném! - fakadt ki Baskerville.
- Mégis miért ez a nagy ellenszenv?
- Évek óta nem szeretem már, mert folyton csak magával van elfoglalva! Mindig a rongyrázáson jár az esze, szeretné mutogatni, hogy ő meddig jutott. Folyamatosan utazgatna ide-oda, de természetesen egyiket sem élvezi igazán, mert nem az öröm és a kíváncsiság hajtja, hanem az, hogy ő elmondhassa magáról, hogy itt meg ott járt. Nehogy lemaradjon a baráti köre többi tagjától. Mindannyian birkák, kedves Lantern! Ez a magamutogatást mindenáron... egyszerűen gyűlölöm! Valójában én vagyok a vagyonos, az én pénzemet költi. Soha semmiért nem dolgozott meg igazán. Apropó költekezés: nemrég, képzelje, méregdrágán vásárol valamiféle vákuumzárású dobozt! Hogy miért? Kitalálta, hogy majd abba tesszük el télire a lehűtendő dolgainkat! Mert abban sokáig eláll. Hangsúlyozom, hihetetlen drágán vette! Erre én mondtam neki, hogy abba maximum egy alkalomra elegendő dolog fér bele, az árából viszont akár két évig naponta vehettünk volna friss termékeket, még ha tél idején külföldről hozatjuk is őket. Természetesen annyi esze nem volt, hogy erre hamarabb gondoljon! Eszelős vén hárpia, kedves barátom ez a nő, semmi több! De a legidiótább az én vagyok, hogy még mindig a férje vagyok! - fakadt ki Anton.
- Nyugalom, barátom - szólalt meg nyugtató hangon Lantern. - A személyes véleményem is valami hasonló a szóban forgó hölgyről, elhiheti. Szabadnak lenni meg sosem késő.
- Talán igaza van - merengett el Baskerville.
A következő néhány órában mindketten olvasgattak, majd nyugovóra tértek. Másnap reggel átszálltak a következő szerelvényre, és folytatták útjukat Olaszország felé. Bár a határon kissé a szokottnál többet időztek, végül sikerrel bejutott a szerelvény az országba. Az olasz tájak szintén gyönyörűek voltak. A vonat a legszebb vidékeken hasított végig. Késő délutánra meg is érkeztek Piombinoba, abba a tenger melletti kisvárosba, ahonnan a legkönnyebb hajóval átjutni Elba szigetére. Leszállva a vonatról kinyújtóztatták elgémberedett végtagjaikat, majd mivel már a nap lemenőben volt, a kikötő környékén szállás után néztek...Folytatjuk!
Rejtvény:
Mikor Lantern pár éve az egyik ügyfeléhez utazott, a vonaton egy fiatal nő mellé ült le. A detektív virágillatot érzett a lány letakart kosarából, így megkérdezte tőle, hogy miféle virágokat visz magával, amiknek ilyen jó illatuk van. A lány titokzatosan így felelt:
- Van nálam rózsa, szegfű és tulipán is. Maga szerint hány szálat viszek, ha kettő kivételével mind rózsa, kettő kivételével mind szegfű, és kettő kivételével mind tulipán?
Lantern kicsit eltöprengett, majd közölte a választ.
Szerintetek hány szál virág volt a lánynál? Hozzászólásba mehet a válasz!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
